Első úti célunk Ghána. Ide érkezik az elektronikai hulladék.
És így néz ki az elektronikai hulladék újrahasznosítása. Leégetik a berendezésekről a műanyag házat, a fém (réz, alumínium stb.) huzalokról a szigetelést, majd a végén összeszedik a maradékot, és fillérekért eladják a dílernek.
2 perc 45 másodpercnél:
Láthatja, mennyi is hasznosul újra egy számítógépből.
A többi megy a ghánaiak tüdejébe — és a légkörbe.
Az égő műanyagból cianidok szabadulnak fel — brutális mennyiségben —, az egyéb alkatrészekből ólom, kadmium, higany és egyéb anyagok, és ezek mind a levegőbe kerülnek.
A gyerekek ott élnek és játszanak a bűzlő, mérges gázokat felhőket eregető máglyák közvetlen közelében.
3 perc 49 másodpercnél: A helyi újságíró — aki maga is itt nőtt fel, ezen a szeméttelepen — megmutatja, honnan érkezik a szemét. Felmutat egy műanyag monitor házat (vagy tán egy nyomtatóét? ki tudja), amely egy philadelphiai iskolából érkezett ide. Gondolom mind a tanárok, mind a diákok és a szüleik meg voltak győződve arról, hogy a leghelyesebben jártak el akkor, amikor az elektronikai hulladékot nem a kommunális szeméttel együtt dobták ki.
Nem az ő hibájuk, hogy itt végezte.
4:03 Ezekkel a hajókkal érkezik a szemét.
Nézze, mennyi, hány konténer!
4:29 Egy helyi számítógép bontó üzlet.
A tulaj azt mondja, a beérkezett elektronikai hulladék fele még működőképes — ő ezeket árusítja.
Ami nem működik, megy a tűzre a többi közé.
5:04 Egy egzotikus számítógépbontó üzletsor. Itt igazi érdekességekre is bukkanhat, ugyanis a legtöbb felhasználó úgy dobja ki a gépét, hogy nem törli a winchester tartalmát. Joggal, hiszen azt gondolja, majd egy gép ledarálja, amikor újrahasznosítják. De nem ez történik. A használható alkatrészeket adják-veszik, és könnyen lehet, hogy valaki épp az Ön családi fényképeit vagy titkos dokumentumait teszi a szatyrába. A film készítői például a NASA egyik beszállítójának (!!!) titkos fájljait tudták megnyitni egy itt vásárolt diszkről.
Vagyis a világ terroristáinak többé nincs szükségük hackerekre vagy jól képzett kémekre — elég elutazniuk Nyugat-Afrikába, hogy olyan titkos dokumentumokhoz férjenek hozzá bagóért, amelyeket rendes körülmények között az életük árán sem tudtak volna megszerezni.
5:51 Nem is kell ehhez egy teherautónyi diszket vásárolniuk. Mivel Ghánában a bazársor lepukkantsága ellenére a legkorszerűbb marketing technikákkal dolgoznak — magyarul: az áru helyben kipróbálható, mielőtt a vevő elvinné, így biztosan működőképes, hibátlan árut vihet haza —, csak azt az adathordozót kell megvenniük, amelyen tényleg valami számukra is értékes információ lehet.
6:03 A film készítői néhány egyetemistával megnézik egy fillérekért vásárolt merevlemez tartalmát. Még ott, Ghánában. Az még rendben van, hogy simán meg tudnak nyitni egy halom fényképet, de van abban valami nyugtalanító, amikor egy mozdulattal férnek hozzá a gépen tárolt hitelkártya adatokhoz is. (Ugye-ugye, aki interneten kártyával fizet, és a gép kidobása előtt nem törli a merevlemezt…)
7:32 Ezt a diszket már nem Ghánában nézték meg.
A tartalma megdöbbentő. Ízelítő az azonnal megnyíló tartalomból:
- egy 20 millió dolláros állami szerződés
- a Northrop Grumman az Egyesült Államok egyik legjelentősebb hadianyag beszállítója. A gépen 8 perc 07 másodpercnél egy 543 millió dolláros szerződést találnak a cégtől. Vicces egyébként, hogy amikor beírtam a Google-be a Northrop Grumman nevét, az első találat az alábbi fejléccel jött fel: „Northrop Grumman Corporation – A Leader in Global Security”. Vagyis hogy ők lennének a globális biztonságtechnika piacvezetői.
- egy titkosszolgálattal kötött szerződés.
- egy szerződés a NASÁ-val.
8:18 Egy FBI alkalmazott megerősíti, hogy a talált dokumentumok titkosak.
9:09 Az FBI ezt a módszert ajánlja, ha nem szeretné, hogy a titkos adataihoz mások is hozzáférjenek. (Mondjuk a Kürt Computernek ez ezután sem lenne probléma, de ők nem laikusok.)
9:22 A Northop Grumman nem állt kamera elé, azonban kiadott egy közleményt, mely szerint a diszk minden bizonnyal bűncselekmény során került illetéktelen kezekbe. Vagyis cáfolják, hogy a cég informatikai hulladékkezelési normáiba beleférne, hogy egy adathordozón ilyen információ maradjon.
9:30 Az USA lakosságának meggyőződése, hogy az elektronikai hulladékot helyben és biztonságos körülmények között dolgozzák fel. Az itt látható jelenetben egyetemisták elektronikai hulladékot adnak le egy szeméttelepen, és rejtett kamerával veszik, mi történik. A targonca kezelője elmeséli neki, hogy a leadott hulladék konténerekbe kerül, elviszik jó messzire, ahol emberek máglyát raknak belőle, a hulladék nagy részéből mérges gáz lesz, a maradékból pedig talán lesz valami használható alapanyag. Tehát tévedés kizárva: szó nincs arról, hogy a hulladékot átvevő cégek ne tudnák, mennyire nem a környezetvédelemről és az újrahasznosításról fog szólni az, ami eztán a hulladékkal történik.
10:40 Hong Kong — az elektronikai hulladék másik nagy árnyékpiaca. Az ember azt gondolná, hogy itt már igazán komoly gépekkel végzik a bontást, nagyon hatékonyan és kevés hulladékkal dolgoznak. Sajnos nem. Távolról sem. Az elektronikai hulladék bontását egy egész városrész végzi. A városrészt ráadásul kínai léptékkel tessék elképzelni.
12:29 Tízezrek élnek az elektronikai hulladék bontásából.
Mindezt a börtönnél is rosszabb körülmények között teszik — noha szabadlábon.
13:50 És itt megnézheti, kik is keresnek azokon a szerencsétleneken, akik az eddig is látott embertelen körülmények között, éhbérért dolgoznak. Itt megnézheti Hong Kong egyik elektronikai hulladék dílerét. Ő az, aki átveszi a teli konténereket az USÁ-tól és a többi országtól, úgymond bontásra. Őszintén elmondja, hogy azok is tudják, mit csinálnak, akik eladják neki a szemetet. De senkit nem érdekel, hogy ő mit csinál. A cég, aki a hulladékot a feladó országban összegyűjtötte, diszkréten félrenéz — megelégszik azzal, hogy a hazai normáknak megfelelt. (Hiszen ezért süpri be a társadalmilag fontos munkáért a környezetvédelmi termékdíj rá eső részét.) Begyűjtötte az USA (vagy más ország,tökmindegy) területén az elektronikai hulladékot, és gondoskodott a „szakszerű megsemmisítésről”. Ez a hulladék már nem a hazai szeméttelepeken végzi. És végül is újra is hasznosul — nem számít, milyen áron, mennyire hatékonyan, hány százalékban.
A biztonságos megsemmisítés nagyságrendekkel többe kerülne. Hogy ez az összeg ne hiányozzon a kínai vállalkozó zsebéből (és azokéból sem, akik neki adják el a szemetet), a világ a légszennyezettséggel, a munkások, akik bontják, egész konkrétan az életükkel fizetnek.
Lebukhat-e az az amerikai (vagy európai, tökmindegy) hulladék-kereskedő, aki ennek a kínai vállalkozónak adja el a szemetet? Nem — mondja a díler —, mert ő még tiszta. Vagyis nem ő semmisíti meg szabálytalanul, hanem az, akinek ő adja el. És az meg már kínai belügy. Azt meg Kína nem piszkálja. Érthetőbben: aki ennek a dílernek szállít, az nem felelős azért, hogy ez a díler kinek adja tovbb az anyagot. Ő akár azt is gondolhatja — és hivatalosan természetesen ezt is fogja gondolni —, hogy a díler szakszerűen elbontja, vagy szakszerű bontásra adja tovább a hulladékot.
Mi lenne, ha ez a díler mégis beruházna egy rendes bontóba? Nos, saját elmondása szerint akkor annyival emelkednének a költségei, hogy nem tudna annyit fizetni a szemétért, mint most. És erre az USA a szemetet Vietnámba szállítaná. Vagy Pakisztánba. Vagy Malajziába. Célország van bőven.
Na de ki a fenének fáj a ghánaiak vagy a kínaiak élete? Ezek az országok messze vannak, és nem mi tehetünk róla, hogy ezek az emberek ebből élnek — tegyük tehát gyorsan zárójelbe a lelkiismeretünket, ne érzelegjünk.
De van egy probléma.
Ez a sok mocsok mind a légkörbe kerül. Az Ön levegőjébe is. A Föld gömbölyű, és ezen már nem tudunk változtatni. Ráadásul iszonyú pazarlás az egyre fogyó kőolaj készletekből előállított műanyag elégetése, amikor újabb műanyagokat lehetne belőle előállítani, kőolaj felhasználása nélkül. A tetejébe még a szállítás is egy vagyonba kerül.
Még akkor is jobban járnánk, ha ez a rengeteg hulladék valahol feltornyozva pihenne, mint így.
Hol van itt a mi felelősségünk? Mit tehetünk?
16:20 India, ez a földrésznyi ország, a világ szegényeinek egyik legnagyobbika rájött, hogy nem elég a mára gondolni, mert lesz holnap is. Az olcsó munkaerő miatt persze India is a hardvergyártás fellegvára. És mivel szegény ország, a már eddig megismert területek mellett ők is kénytelenek a világ szeméttelepévé válni.
De itt valami másképp van.
Egy okos indiai vállalkozó rájött, hogy az elektronikai hulladékot biztonságosan is meg lehet semmisíteni. Az országnak tekintélyes mennyiségű saját elektronikai hulladéka is van, mivel a felnövő és lassan szélesedő középosztály náluk is egyre inkább megengedheti már magának a high-tech holmit. Az ország gyártja is, fogyasztja is, az elektronikai berendezéseket. Az elektronikai hulladéknak felvevőpiaca is, és saját maga is sok ilyen hulladékot termel. A nagy mennyiségre való tekintettel igenis értelmes beruházásnak tűnik, hogy valaki egy modern bontóüzemet építsen.
17:45 És íme: így válik arannyá az üzlet, ha valaki nem kizsigerelni akarja a lehetőségeket, hanem meg szeretné ragadni azokat. A modern elektronikai bontóüzem is magas profitot termel.
18:37 Persze Indiában sajnos nem csak modern üzemekben bontanak. Itt is van sufnibontó, nem is kevés. A fiatalember, aki vegyszeres löttyöt önt a hordóba, még csak 19 éves. A szüleinek nem mondta meg, hogy itt dolgozik, mert nem engednék neki. Ő sem engedné a gyerekének, hogy itt tegye tönkre az egészségét.
>>> A cikk folytatódik az eredeti oldalon, ez csak a videó tartalmi kivonata volt. <<<
