Sokat tűnődtem, hogy A tavasz 17 pillanata című szovjet film vajon hány olvasómnak mond valamit. Nekem kora gyerekkorom óta egyik kedvencem. (Messzeringó gyerekkorom világa.)
Más, mint a többi orosz háborús film. Azóta megtudtam, hogy a KGB megrendelésére készült, mégpedig azért, hogy a sztálini idők államvédelmi túlkapásait feledtesse, és a szovjet titkosszolgálatot jobb színben tüntesse fel. Gyanítom, hogy azokban, akik hozzám hasonlóan rajongtak a filmért és ma is szeretettel gondolnak vissza rá, egész más nyomokat hagyott. Én mindig másért szerettem. Gyerekkoromban a fordulatos cselekményért, Stirlitz karakteréért, ma pedig – túl a nosztalgián – az akkori idők legnagyobb színészeinek kifinomult játékáért, és a történetben meg-megjelenő néhány meglepően találó gondolatért.
Nemrég újra végignéztem – immár színesben -, és most is, mint mindig, találtam benne valami újat. A jó filmekben sok-sok réteg van. Ez a gondolat is messze a cselekmény felszíne alatti mélyből bújt elő. Hidegzuhanyként ért. Nagyon megszerettem.
"Milyen boldog ez a lány – gondolta Stirlitz. – Megengedheti magának, hogy csak körülbelül tartsa számon az időt."
Ez volt a pillanat, amikor éreztem, ahogy az Achilles-ínamba vágott a villám. És tudom, hogy most sokakéba.
Stirlitz, aki minimum kettős ügynökként dolgozik, óramű pontossággal szervezett életet él. Titkos küldetést teljesít, mellesleg még a saját bőrét is igyekszik menteni – noha ezt szigorúan csak utolsósorban. És őszintén: így vagyunk ezzel mi magunk is.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a cég, amit vezetek, úgy működik, hogy nem kell mindennap az irodában ülnöm. Tervezhetem a napjaimat, és gyakran azzal áltatom magam, hogy a saját időm a saját kezemben van. Sokan gondolják, hogy ez mérhetetlen szerencse, de nem az.
Egyrészt nem pontosan így van. Másrészt nem szerencse. Sokkal inkább rengeteg munka. Harmadrészt nemhogy nincs ez ingyen, de kifejezetten költséges mulatság.
Igaz ugyanis a "vagy pénzed van, vagy időd" szabály. Még ha nem is szó szerint.
A saját cégem történetén keresztül azt figyeltem meg, hogy ha a klasszikus, egymagában a cégben dolgozós modell költségéhez szükséges havi bevétel X, akkor az egy alkalmazottal dolgozó modellé (becsületes adózás mellett) 3X. Azonos profit mellett. Minden további alkalmazott költsége további egy fizetésnyi, amelyet a nyereségből kell kitermelni. Minden forintnyi fizetéshez nagyjából 2 egységnyi forgalom kell, mert járulékok, adók, rezsiköltségek vannak, és a növekedésnek is magas üzemköltsége van. Sokkal magasabb, mint gondolnánk. És akkor még csak a pénzről beszéltem. Mindehhez kell még egy emberes adag kreatív marketing munka és egy izmos marketing büdzsé is. És igen, ezt a marketing büdzsét is a nyereségből kell kigazdálkodni.
Míg egy one-man-show elketyeg egy egységnyi költséggel, addig egy egy tulajdonossal és 2 alkalmazottal működtetett vállalkozás már ugyanakkora nyereséget csak körülbelül hatszoros forgalomból tud elővarázsolni, és ekkor a tulajdonos még egy perccel sem dolgozik kevesebbet, mint amikor egyszemélyes vállalkozást vitt. Egy növekedésben lévő cég nagyon, de nagyon sokáig a saját vérét szívja. Nagyon soká jön el a pillanat, amikor egy így épülő vállalkozás tulajdonosa több pénzt visz haza, mint az, aki nem építi a cégét.
Ráadásul minél magasabb ligában játszik valaki, annál több az ellensége. Keith Richards mondta azoknak, akik tehetségkutatókon indultak: "Híresek akartok lenni? Tanuljatok meg együtt élni vele!"
Van egy szabály – és ezért kénytelen mindenki bővülni. Ez a szabály pedig az, hogy bár a nagyobb szervezet nagyobb sebességgel nyeli a pénzt, a kisebb vállalkozások piaca ezzel egy időben szűkül. Vagyis azt az egy X-et egyre nehezebb egy one-man-show keretein belül megszerezni.
A kígyó itt harap a saját farkába. Mert ki áldozná fel az idejét, ki vinné minden reggel rulettasztalhoz a pénzét, ha kiszámítható mennyiségű munkával kiszámítható piacot lehetne kézben tartani, és megbízhatóan lehetne élni belőle? Vannak persze azok az emberek, akik a kérdésre, hogy mi tenné őket boldoggá, azt válaszolnák, mint Rockefeller: "még több pénz". Ők nyilván már csak a verseny miatt is boldogan növekednének, akkor is, ha nem volna szükséges.
Azon persze minden vállalkozó átesik, amikor egyszer csak megindul a biznisz, hogy a "még több pénz" az jó érzés.
"Gazdagnak lenni jobb mint szegénynek, már csak anyagi szempontból is."
(Woody Allen)
Jó azt érezni, hogy nyomogatom a gombokat, és csenget a kassza. De eljön a pillanat, amikor meg kell érteni, hogy a növekedésnek ára van. Egyrészt azok az előbbi ikszek, másrészt az idő. Ami kezdetben, úgy tűnik, számolatlanul áll rendelkezésre. De valójában kifejezetten véges. És a pénz, amit kapni lehet érte, múlandóbb, mint az idő, amit üzemanyagként elégetünk.
Ahogy a világ küzd a fenntarthatóság problémájával, azzal, hogy véges eszközökkel kellene állandóan bővülő gazdaságot fenntartani, hogy össze ne omoljon az, amit eddig sikerült működésben tartanunk, ugyanúgy küzdünk mi vállalkozók is azzal, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Vagyis valamiféle balanszot abban a kötéltáncban, hogy véges idő befektetésével olyan összeget termeljünk, amely elegendő a termelés fenntartásához, és nyújt annyit, amennyi kárpótol, sőt, bővebben jutalmaz bennünket azért az időért (=élet), amelyet odaadtunk azért, hogy holnap is csörgethessük a kasszát.
A csapda ott van, hogy nehéz megtalálni az ideális cégméretet. Ha alulméretezzük, elfogy a cég. Ha túl nagyra növesztjük, elfogyunk benne mi magunk. Minden növekedésért idővel kell fizetni. Ebben a társasjátékban pedig a forintok és az idő egyaránt életpontokra váltható egységek. Kérdés, melyiket váltják jobban.
Minél többet küzdöttem pénzért az üzleti arénában, és minél jobban érzékeltem az idő végességét, annál többre becsültem az utóbbit.
És egyre jobban értem, mit gondolt Stirlitz a lányról, aki megengedhette magának, hogy csak körülbelül tartsa számon az időt.
0 hozzászólás