Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot (Esterházy Péter)

Szerző: | máj 5, 2015 | alain delon, robotpilóta, ügyfélszolgálat, utazás | 2 hozzászólás

A történet az idén nyáron esett meg a családi nyaralásunk első napján. Jobban mondva napfelkelte előtt.

A gyerekeket éjfélkor keltettük. Mi le se feküdtünk, mert hajnali 2-re már a reptéren kellett lennünk, mivel 4-kor indul a gép. Rendes légitársaság ilyenkor nem repül, de az utazási irodák szerződött charterei mindenre képesek. A jó oldalát néztük: már reggel ott leszünk a tengernél.

Fél négyig minden rendben ment, de aztán elkezdtek lelassulni a dolgok. Már 20 perce álltunk a reptéri kisbuszban, ami sehogy nem akart indulni velünk a géphez. A többi utas pedig valahogy fenn rekedt a váróban. Őket már le sem engedték. Majd egy adóellenőr viselkedésű, magát földi utaskísérőnek álcázó nő megkért mindenkit, hogy szálljunk ki a buszból, menjünk vissza a terminálba, mert újra be kell majd szállni, kicsit később.

Nem fontos (Há' dehogynem!)

– Mi történt? – kérdeztem.

– Nem fontos – mondta az adóellenőr-imitátor.

– Higgye el, ha én, az utas kérdezem, akkor fontos – mondtam. Mert nem szeretem, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy kell, és még helyettem akarják eldönteni, hogy érdekeljenek-e a részletek. Igyekeztem udvarias maradni, de szerettem volna, ha átérzi, hogy ki áll kinek a szolgálatában. Mindig zavar, amikor a portás hatóságnak képzeli magát.

– Nincs a gépnek kapitánya – hangzott a váratlan válasz. Rejtő ebből regényt írt volna a gép indulásáig, erre most is meg mernék esküdni.

– Miért nincs neki kapitánya? – szegeztem a kérdést a hölgynek, aki hiába próbált a walkie-talkie-ja mögé bújni.

– Elaludt. Késik kábé egy órát.

Oké, ez őszinte válasz, és legalább megtudtam, hogy érdemes-e ott nyomorognom a beléptető kapu előtt, vagy ihatok még egy kávét a váróban. Utóbbi mellett döntöttem, mint később kiderült, nagyon helyesen. A többi utas – ez később ki is derült – mit sem sejtett arról, miért várunk. Ők valószínűleg elfogadták, hogy "nem fontos".

A legtöbben ott taposták egymás sarkát a beszállókártyát osztogató asztalnál, türelmetlenül, mit sem sejtve arról, hogy mikor indulunk végre. Az egy óra hamar eltelt. Beszálltunk.

"Megint az a rohadt stanyicli" (Pelikán József)

És most jött a nap fénypontja.

A kötelező utastájékoztató előtt, amikor elmagyarázzák, hogy kell bekötni magunkat, hol a mentőmellény, és hogy még a vécén is tilos a dohányzás, a stewardess a következőt mondta.

– Elnézést kérünk a késésért, volt egy kis műszaki problémánk.

Földön guruló gépen ennyi papírzacskót még nem láttam használatban, mint itt. De még levegőben, viharban sem. Két héttel voltunk az egyik maláj gép katasztrófája után, így a "volt egy kis műszaki problémánk" kifejezetten nem hangzott jól. Egyszerűen nincs az a mennyiségű Daedalon, ami egy ilyen félmondatot überelni tudna. Nem lettem volna a takarítók helyében.

Utoljára az SOS Concorde című film végén kapott akkora tapsot a kapitányt alakító Alain Delon, mint amilyet ennek a gépnek a személyzete leszálláskor. Pedig ha tudták volna az utasok, hogy senki sem volt életveszélyben, ráadásul a kapitány egy órával később érkezett, biztos nem ünnepelték volna ilyen lelkesen, hogy túlélték az utat. Az pedig végképp sokat vesz el a dolog romantikájából, de mint ex-repülőgép-műszerész azért elmondom, hogy ezzel a kedves gesztussal valójában a robotpilótát tapsolják meg. Oké, 30 méterrel a leszállás előtt már a pilóta dolgozik.

Talán soha nem tudom meg a történet teljes kerek egészét, ha egy kicsit is törtetőbb vagyok, és részt veszek a szokásos tülekedésben, amelyet azok az utasok csinálnak, akik nincsenek tisztában azzal, hogy a repülőgép eleje ugyanoda megy, ahová a vége. Ugyanígy van ez a reptéri busszal is, és itt is azok lendülnek akcióba, akik beszálláskor sem tudják, hogy mindegy, ki száll fel elsőnek, mert csak akkor indul, amikor mindenki rajta van. Így az utolsók között szálltam ki, és fültanúja voltam, amikor a kapitány elnézést kért a kollégáktól, ugyanis reggel, egy váratlan telefonhívásból tudta meg, hogy be kell ugrania valaki helyett, aki előző nap lerepülte az óráit.

Az történhetett, hogy a gép előző nap jelentősebb időt késhetett, és a kapitánya még nem töltötte le a kötelező pihenőidejét, tehát reggel még nem vezethetett. Ennyi.

Hogyan mondjam magááának? (Szalacsi Sándor)

Mennyivel egyszerűbb lett volna

  1. elnézést kérni a késésért minden magyarázkodás nélkül;
  2. elnézést kérni, és egyetlen mondatban elmondani az igazat;
  3. akár egy szót se szólni, csak elindulni a géppel.

Érdemes ezeket a szabályokat a céges válságkommunikációban is szem előtt tartani. Ha hibázunk, el kell vállalni, és a legegyszerűbb, ha az igazat mondjuk az ügyfélnek. Mindig abból lesznek a bonyodalmak, amikor próbálunk valami olyat hazudni, ami menteni látszik a helyzetet, csak mert azt gondoljuk, hogy embernyi hibák a vevőnek nem férnek bele. Aztán épp ebből lesz a nagyobb bonyodalom. Vagy így válunk nevetségessé, hiteltelenné. Nyilván senki se boldog, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy kellene, de az "elnézést, hibáztunk" a legtöbbször elég. A pilótafülke ajtajában elhangzott pár mondat alapján simán lehet az is, hogy a stewardess tényleg nem tudta pontosan, miért késtek, és lehet, hogy az elmúlt két hétben nem volt ideje újságot olvasni. Ha lett volna, biztosan nem hivatkozik műszaki problémára.

Egy szerencsétlen 12 éves kissrác még a transzfer buszon is hányt, annyira kikészült. Szerintem hazafelé biciklivel ment.

2 hozzászólás

  1. Igar Tibor

    Kedves Attila, nagyon szeretem a blogodat, mindig jó a téma és jó a céges vetülete/tanulsága is. Ha egy picit rendszeresebben/gyakrabban írnál, azzal engem biztos, de szerintem másokat is megörvendeztetnél.
    Szia, Tibi

    Ui: nagyon klassz a száraz bélyegző amit rendeltem Tőletek, minden ügyfelünk aki látta, azt hitte csak ügyvédeknek és királyoknak lehet ilyen. Mondjuk nálatok az ügyfél a király.

  2. Bélyegző Expressz

    Kedves Tibor!

    Köszönöm! Igyekszem gyakrabban írni!

    Üdv:

    Horváth Attila