Ufókra és ebolára költünk a fiammal

Szerző: | nov 19, 2014 | ebola, tha shudras, unesco, x-faktor | 2 hozzászólás

Nem vagyunk egy tévézős család, a zenei tehetségkutatókból pedig már több, mint eleget láttunk. Ennek ellenére a gyerekeim még mindig találnak valami ellenállhatatlant az X-Faktorban, így szombatonként nézik. Bár engem hidegen hagy, annyit szoktam kérni a kisfiamtól, hogy szóljon, amikor jönnek az ufók (így hívjuk a Tha Shudrast). Ezt az egy produkciót mindig megnézem.

Elképesztően jól bánnak a hangszereikkel, nagyon értenek a hatásokhoz mind zeneileg, mind az egész összképben, nagyon következetesen ragaszkodnak az elég eredeti sztorijukhoz (a történet szerint egy másik bolygóról jöttek), és nagyon ügyelnek arra is, hogy egyetlen pillanatra se essenek ki ebből a szerepből. A nap 24 órájában azoknak látszanak, aminek mondják magukat, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de a Beatlesnek például egyszer nagyon bejött. Az egész, amit művelnek a színpadon, valami új, merész, nagyon szabad dolog. Egyszerűbben mondva: tetszik, na, és szeretem, amikor valakinek pont annyira csúszik a kuplungja, amennyire kell.

Na de nem a zenei ízlésemről szeretnék értekezni.

A legutóbb a fiam – aki a jelek szerint örökölte a zenei ízlésemet – addig könyörgött, hogy küldjek egy SMS-t az ufókra, hogy kötélnek álltam. (Ha esetleg egyszer elvinne egy repülő csészealj, legalább lesz egy jó pontom.) De ha már kifizettem egy emelt díjas SMS árát, gondoltam, elmondom a gyerekemnek, hogy a pénz nem arra való, hogy így elszórjuk. Ha pedig már küldünk valamire pénzt, vannak ennél értelmesebb célok is, bár a Shudras továbbjutása valóban közös ügyünk, meg szeretjük őket, meg végül is megérdemlik, persze.

Elmeséltem, hogy pár nappal korábban hallottam a rádióban egy SMS számot, amelyiket azért hoztak létre, hogy az UNESCO ezen keresztül is gyűjtsön az ebola megfékezéséért folytatott munka támogatására, ha jól emlékszem, 500 forintot SMS-enként, és arra akkor gondolkodás nélkül nyomtam is a gombot. És hogy oké, hogy a Tha Shudras fontos közös ügyünk, a hazai rockzene meg mindenekelőtt… Meg most, hogy leszálltunk egy üstökösre,  mi is lehetne alapvetőbb szükséglet, mint a földiek és a földönkívüliek barátságát szavazatainkkal is ápolni, de tudjunk róla, hogy vannak még ennél is értelmesebb célok az életben.

Aztán ma átéltem azt, amire minden apa vágyik. Az iskolában a tanító néni megkérdezte, milyen fontos dolgok történtek a hétvégén, a kisfiam pedig elmondta, hogy az apukája támogatta az ebola elleni küzdelmet. És bár tudom, hogy nem én mentem meg a világot, az azért elég jólesett, hogy a fiam ilyennek lát, mert hát azért mégis jó, ha az ember legalább a fia szemében az emberiség megmentője (aki mindig is szeretett volna lenni gyerekkorában, amikor még Winnetout és Pirx kapitányt nézte).

Este lefekvéskor megkért, hogy meséljek neki azokról az emberektől, akik Afrikában élnek és olyan sokan betegek. El kellett mondanom, miért van az, hogy egy olyan betegség, amely európai körülmények között nem tudna ilyen könnyen terjedni, ezekben az országokban ilyen hatalmas pusztítást végez. Beszéltem Afrikáról, arról, hogy ezekben a nagyon szegény országokban még tiszta ivóvíz is alig van, és a gyerekek nem tudnak ám iskolába járni, pedig ha sokan tanulnának, kiemelkedhetnének ebből a rettenetes szegénységből. Meg meséltem azokról a TED videókról, amelyekben olyan fiatalokat láttam, akik eljöttek tanulni távoli afrikai országokból, és hazatértek az övéik közé, hogy ott gyógyítsanak, tanítsanak, építsenek. Meséltem neki erről a Burkina Faso-i fiatalemberről, és arról, hogy mi az értelme annak, amikor egy szegény közösség kiválasztja a legtehetségesebb, legszorgalmasabb tagjait, akiket elküld távoli országokba tanulni. És arról is, hogy miért fontos, hogy ők utána haza is térnek.

Persze a mai lefekvés időt rendesen hazavágtuk, mert már rég aludnia kellett volna, amikor még mindig csak meséltem, meséltem.

Aztán a jóéjt puszi után szólt, hogy még szeretne mondani valami fontosat.

"Apuci, holnap küldjük el a zsebpénzemet arra a telefonszámra, jó?"

Make my day!

2 hozzászólás

  1. Bálint Balázs

    Szervusz Attila !
    A vodeo elég régi, én már talán egy éve láttam de érdekes a mondani valója, és nagyon tanulságos.
    Mindemellett csak a tanulságot emelném ki mint lényeget, és ( kövezzetek meg ) addig amíg itthon olyan mély szegénységben élnek, mint amit múltkor a tv mutatott, hogy egy fagyit nem engedhet meg a gyereknek az anyja, vagy egy gyerek még életében nem evett egy falat csokit, addig nem érdekel mi van a világ másik végén. Ezt olyan országoknak, népeknek kellene megoldaniuk, akik 1: ott élnek, 2: annyi pénzük van, hogy nem tudják holnap éppen milyen fegyvert vegyenek maguknak játszani, vagy kit támadjanak meg ( mindenki akit illet nyugodtan vegye magára ).
    Kb egy hónapja megálmodtam egy dolgot ami segíthet az ilyen vidéki elesett, anyagilag lehetetlen helyzetben lévő, de dolgozni, tenni vágyó embereken, hogy legalább a napi betevő legyen meg. Még érlelődik a dolog, igazából nem látom még át milyen formában ( egyesület, nonprofit kft vagy egyéb ) indulna el, ki hogyan kapjon segítséget és milyen feltételekkel, de fejben dolgozom rajta, tisztul a kép. Ami biztos, hogy nem napos csibék lennének osztogatva, hogy aztán azonnal tepsiben vagy italra váltva végezzék. Szóval gondolkodom, beszélek ezzel-azzal, vannak már akik hajlanak a támogatásra, segítségre, de remélem tavaszra el tudunk indulni, sajnos nagyon nagy munka…

    Szép napot.