A következő néhány percnyi olvasnivaló során önmagamat fogom nagyképűen ünnepelni annak ürügyén, hogy párhuzamokat keresek egy imponálóan hosszú biciklitúra és a biznisz között. Végig úgy teszek majd, mintha ezt nem azért írnám, hogy mindenki egy végtelenül kigyúrt gladiátor állatnak tartson, amiért 43 évesen, amennyi idősen John Lennon már 3 éve halott volt, egy fenékkel végigtekertem a 206 kilométeres Balatonkört, hanem azért, mert tényleg van kapcsolat az üzlet és egy ilyen túra között.

Még a versenytársak száma is körülbelül ugyanannyi volt, mint a bélyegzős bizniszben. A lényeges különbséget abban láttam, hogy míg az üzleti életben nyírjuk egymást, itt mindenki segített a többieknek. De minimum nem akadályoztuk egymást. (Vagyis az úri közönség nem).

Ez annyira komoly eltérés a való élethez képest, hogy máig nem tudtam feldolgozni, ezért ezzel mint üzleti tényezővel nem is fogok számolni. Csak azt járom körül, hogy hogyan lehet egy látszólag lehetetlennek tűnő feladatot teljesíthetővé tenni olyan, teljesen átlagos képességű emberek számára, amilyen én is vagyok. És bár igyekszem végig álszerényen viselkedni, mert az a jólneveltség látszatát kelti, ezt vegye komolyan: semmivel sem vagyok jobb képességű, mint az átlag, csak betartottam azokat a szabályokat, amelyek szerint ezek a dolgok működni tudnak. Ezért végig tudtam hajtani a távot úgy, ahogy szerettem volna. Ez minden.

A kisdobosok 6 pontján és az úttörők 12 pontján kívül a világ minden fontos dolgát 10 pontban lehet összefoglalni. Így a Balaton körbebringázása és a cégvezetés közötti kapcsolatot is. Az élet ilyen. Ne kérdezze, hogy miért. Íme a 10 fontos szabály!

1. Az elefánt felkockázása

Minden feladat – a cégvezetés és egy 200+ kilométeres bringázás is – addig tűnik teljesíthetetlennek, amíg úgy tekintünk rá, mint az előttünk álló nagy kupacra, ami eltakarja a Napot. Ha fel tudjuk kockázni, már egész barátságos zónapörköltnek fogjuk látni. Egy kiadósabb zónapörköltnek.

Ezt a biciklitúrát 4 hosszabb és 2 rövidebb lélegzetű megállóhely tette gyakorlatilag bárki számára teljesíthetővé. Ezek közül 4 helyen volt komolyabb frissítési pont, ahol némi étel (nem a Gundel, hanem banán, pizzaszelet) és ital (víz és rettenetes ízű izotóniás cucc) várt bennünket. A másik kettőn maximum víz volt, és valamivel rövidebb ideig is tartott a megállás. Nagyon fontos volt, hogy ezekről a pontokról mindenki jó előre tudott (e-mailben kapták meg a jelentkezők), így már eleve ezekhez mérve tudtuk beosztani az erőnket.

Minden feladat sokkal könnyebben teljesíthető, ha részfeladatokra tudjuk osztani, és mindig pontosan tudjuk, hogy hol tartunk. A cégem előtt álló, lehetetlennek tűnő feladatokat is mindig attól a pillanattól tudtam kezelni, amikor jól elhatárolható, egymásra építhető szakaszokra tudtam osztani azokat.

2. Folyamatosan tölteni kell az elemeket

Persze 206 kilométerhez 206 kilométernyi erőnlét kell, és aki enélkül vágna bele, azon az n+1 szakaszra bontás sem segít. A szünetek haszna az volt, hogy mindenki rendezni tudta sorait fejben és testben. Ez a két dolog nagyjából egyenrangú, egyiket sem szabad elhanyagolni. Nem helyettesítik egymást, de egyik nélkül nincs meg a másik. Az első pihenési pont rögtön 35 kilométer után következett, amikor még jóformán meg sem izzadtunk. Már majdnem a duplájánál jártunk, amikor rájöttem, miért kellett volna komolyabban vennem ezt a megállást, és miért kellett volna innom abból a rettenetes löttyből, amit szerencsére tankoltam magamnak, de nem vett rá a lélek, hogy nagyobbat húzzak belőle. 87 kilométernél viszont már tudtam, hogy minden azon múlik, hogy le tudom-e küzdeni a torkomon a két kiállásnyi adagot.

Ez a lötty ugyanis olyan fontos ásványi anyagokat is tartalmazott, amelyek egyébként az izzadsággal távoznak a szervezetből, és a hiányuk izomgörcsöt (is) tud okozni. El is jött a pillanat, amikor a Tihany melletti emelkedőkön a szembeszélben előzgetve a lemaradókat görcsölni kezdett a lábam. Tudtam, hogy még kb. 10 kilométert kell kibírnom pihenő nélkül. Elővettem a kulacsot, jól meghúztam az izotóniás italt – brrrr! – majd egy szolidabb tempóban folytattam a pihenőhelyig. Tudtam, hogy mire odaérek, javulni fog a helyzet, és ott lesz egy kis időm, hogy regenerálódjak. Utána pedig folytathatom a régi ritmusban. Így is lett. Ez a szakasz volt a holtpont. (A holtpontról mindjárt bővebben.)

Mind a sportban, mind az üzleti életben eljön az a pillanat, amikor le kell nyomni valamit a saját torkunkon, amit nagyon nem szeretnénk. Ha ilyenkor kényeskedünk, azzal a hosszú távú céljainkat adjuk fel. Egy fanyalgásnak még csak kisebb ára van – mint nekem ez az izomgörcs -, de kettő már nem fér bele. Második tanulság: ami elsőre ihatatlannak tűnik, azt másodikra már egész elfogadható ízűnek fogjuk érezni. Mivel mindegy, milyen, úgyis le kell nyomni.

3. A holtpontnak örülni kell

A holtpont addig ijesztő, amíg előttünk van. Amikor benne vagyunk, akkor már nem olyan félelmetes, mert akkor már tisztában vagyunk a mértékével. A holtpontra készülni kell – én is készültem rá, csak azt hittem, később lesz – és a helyén kell kezelni. A holtpont nem a játék vége. A holtpont az első szakasz vége. Aki túljut rajta, annak utána olyan, mintha megnyomták volna a reset gombot. Nekem 87 kilométer után már könnyű volt a világ, és tudtam, hogy teljesen mindegy, mennyi van hátra, könnyűszerrel teljesíteni tudom. Így is lett. A legjobb időket az utolsó 30 kilométeren futottam, amikor a logika szerint össze kellett volna esnem.

A holtpont tehát jó. Ha túl korán jön, akkor a felkészüléssel lehet baj, de akkor nem holtpontról beszélünk, hanem arról, hogy elfogyott a kraft. Ahhoz pedig, hogy ilyen ne történjen meg…

4. Elengedhetetlen a jó alapozás, és ismerni kell a kulcsszabályt

Korábban azt írtam, hogy a Balatonkört ilyen erőbeosztással – nagy elismerés a szervezőknek! – szinte bárki teljesíteni tudja. Ezalatt nem azt értem, hogy minden edzés nélkül oda lehet állni a rajthoz, de azt egyértelműen állítom, hogy kellő felkészülés után teljesen átlagos képességekkel simán végig lehet csinálni. Ahogy teljesen átlagos képességű, ámde fegyelmezett, és a feladat iránt elkötelezett, alázatos emberek sikeres vállalkozást tudnak építeni.

A kulcsszavak ezek: fegyelem, elkötelezettség, alázat, alapozás.

Kamaszkoromban hosszútávfutó voltam (teljesen amatőr). Mindenki rajtam röhögött, amikor szakkönyvekből olvastam a futás technikájáról, de amikor egyszerre megtanultam kétszer annyit teljesíteni, mint azelőtt a leghosszabb távom volt, már nem nevettek rajtam. A recept rém egyszerű: aki tud egy órán keresztül megállás nélkül futni – bármilyen, ámde egyenletes (!) iramban -, az gyakorlatilag bármennyit tud. Azért érdekes a szabály, és azért hagyja abba sok kezdő futó azelőtt, hogy igazán nagy távokat végig tudna hajtani, mert mindenki azt hiszi, hogy egy olyan sportban, ami a gyorsaságról szól, az lesz a legjobb, aki először megtanul gyorsan futni. Pedig nem ez a titka. A szabály az, hogy az tanulhat meg gyorsan futni, aki megtanulja határok nélkül csinálni, és amikor megismeri ennek a technikáját, na akkor kezdhet el dolgozni a tempón.

Ha van egy ilyen szabály – márpedig van -, akkor van egy ennek megfelelő szabály a kerékpározásra és a cégvezetésre is. És erre a szabályra az erőnléti edzések közben lehet rájönni. Az autóversenyzőket is aszerint válogatják a tehetségkutatókon, hogy melyikük tud a legtöbb egyenletes kört megtenni. Természetesen egy bizonyos tempó felett.

Nagyjából egy évet edzettem különféle domborzati viszonyok között olyan – saját magam építette – biciklikkel, amelyeken csak egyetlen sebességfokozat volt, mégpedig a normál versenybicikli legdurvább áttétele. Ezzel a fokozattal indultam álló helyzetből, ezzel mentem vízszintesen, emelkedőn és lejtőn. Amikor először elbicikliztem így Visegrádról Esztergomba, és feltekertem a Bazilikához, tudtam, hogy megvan az a szabály, amit a futásról találtam a könyvben, és eddig a pillanatig kerestem a bringázásról. Amikor ezután felültem a váltós biciklimre, éreztem, hogy ezzel bármikor bármeddig el lehet menni.

Minden szakmának megvan a maga kulcsszabálya, amit ha megértünk és meg is tapasztalunk, akkor nagyon ki tud tolódni az elképzelhető végső határ.

5. A sárga pólós srác, a zöld Peugeot, meg a narancssárga ülés

A Balatonkör nem verseny, hanem vezetett túra. Versenyezni mindenki a saját stoppere ellen tud, de nem osztanak ki helyezéseket. Az egész arról szól, hogy végig kell menni, és ez jó. A frissítési pontok egyben összevárási pontok is: innen addig nem indul tovább az eleje, amíg be nem jött az utolsó ember is (aki még fel nem adta). Ezernél többen voltunk, és egy-két közlekedési műtárgy – mint például a majomfogós vasúti kereszteződés – rendesen szétcincálta a mezőnyt. Az ilyen pontokon szó szerint egyesével lehetett átkelni, ami azt jelentette, hogy hiába haladt nagyjából egy hosszú, kb. 2-3 kilométeres sorban a mezőny, itt szétszakadoztunk.

Négyen mentünk együtt. A rajtot a legvégéről kezdtük, mert a szállodai kicsekkolás egy kicsit bonyolultra sikeredett, így majdnem lekéstük az indulást. De jól megnyomtuk az elejét, sok lassabb bringást megelőztünk, így felzárkóztunk ahhoz a bolyhoz, amelyikkel tartósan egy tempót tudtunk futni. Amikor az előbb említett torlódási pontokhoz érkeztünk, a következőt tapasztaltuk.

A gyorsabbak szépen megálltak egymás mögött, hiszen amint átjutunk az akadályon, az eddigi tempóban fogjuk folytatni. Nem akartuk a nálunk gyorsabbakat azzal akadályozni, hogy eléjük tolakszunk, úgy sem lett volna értelme: gyorsabbak, meg fognak előzni. De mivel elég sok helyen szűk volt az út, és mivel a tömegben nagy sebességgel bringázás nem mindennapos esemény, az elején sok bukás volt. Elég nagyot lehet egy biciklivel esni, és külön izgalmas tud lenni, amikor további több száz kerékpáros jön vadul az eltiport ember mögött. Szóval jó az ilyesmit elkerülni. Megfontolt ember tehát nem előz a torlódási pontokon, mert egyrészt értelmetlen, másrészt veszélyes, és akkor a sportszerűtlenségről nem is beszéltem.

Éppen ezért nem értettem, amikor a torlópontokon előrecsurogtak a korábban megelőzöttek.

Eleinte füstölögtünk ezen, és csak azért nem tettük szóvá nekik, mert nem akartuk a saját hangulatunkat konfliktuskereséssel rontani. Aztán később rájöttünk, hogy nem is kell törődni velük. Nekik szükségük volt arra a lélektani helyzetre, hogy ne csak mellettük menjenek el mások, de ők is elhaladhassanak valaki mellett.

Ugyanezek az emberek a rajtnál szerettek beállni valahova az elejére. Nem akartak ők rosszat, csak megfigyelték, hogy az eleje mindig percekkel előbb tovább tud indulni, mint a közepe és a vége. Ismerték a saját tempójukat, és időt akartak nyerni. Mivel nem tülekedtünk, minden torlópont és pihenő után egy darabig őket előzgettük.

Aztán nagyon hamar észrevettük – és ezért is nem bosszankodtunk már utána -, hogy egy-egy ilyen gócpont után tíz-tizenöt perccel mindig ugyanazokkal haladunk. Voltak pólók és bringák, később már arcok is, amelyeket fel-felismertünk, mert ők voltak azok, akikkel egy súlycsoportban voltunk. Bármi történt, egy idő után mindig velük haladtunk együtt. Amikor ötödször tűnt fel ugyanaz a sárga pólós srác, a zöld Peugeot bringa, meg a narancssárga üléses országúti, akkor megértettem, hogy nem kell foglalkozni azokkal, akik ziccer helyzetben bemásznak az ember elé.

És ugyanígy van ez az üzleti életben is. Mindig lesznek, akik kihasználnak könnyen meglovagolható helyzeteket, és úgy tűnik, hogy ezzel előnyt szereznek. De figyelni mindig azokra kell, akik a mindennapokban ott haladnak körülöttünk.

6. A felszerelés

Közönséges távokra nagyon könnyű biciklikkel járok. Ezeken a bringákon nincs se sárvédő, se csomagtartó. Minden szükséges – és csak a szükséges – felszerelést, italt és szerszámot egy hátizsákban szoktam magammal vinni. Erre a távra másik biciklit választottam, és mivel a tartalék enni-innivaló miatt nagyobb csomagot kellett cipelnem, ráadásul egész nap meleg volt, a hátizsák helyett csomagtartó táskát vittem. Becsomagoltam egy csomó olyan eszközt is, amire alig volt esély, hogy használni kell, de mivel ki akartam zárni annak az esélyét, hogy fel kelljen adnom, inkább vállaltam a plusz súlyt.

Vittem például tartalék szemüveget, mert számoltam annak az esélyével, hogy a tömegben valakivel összeérhetünk és eleshetünk. Elég extrém határokig fel voltam szerszámozva ahhoz, hogy a kerékpár bármilyen műszaki problémáját megoldjam, de tartalék szemüveg nélkül hiába lett volna hibátlan a biciklim. Végül nem volt rá szükség, ahogy a tartalék tükörre és a tartalék lámpára sem. De az esőkabát jól jött a végén, mert az utolsó 30 kilométeren megáztunk, és áthűltem volna nélküle. Erre a túrára direkt egy több kilóval nehezebb első kereket szereltem fel, mert ezen agydinamó is volt (ettől volt túlsúlyos), amiről egy Apukám által frissen fejlesztett kütyü segítségével az iPhone-t is tölteni tudtam, így egész úton rendelkezésemre állt a Google Maps és az Endomondo. Utóbbi egy olyan okostelefonra írt app, amely GPS-en követi az embert, mutatja, hol jár, mennyi az átlagsebessége, mennyit izzad, hány kalóriát égetett el, jelzi a domborzati viszonyokat, szóval jó, ha van.

A felszerelésből egyetlen dolog bizonyult feleslegesnek: az U-lakat. Merthogy soha nem kellett lezárni a biciklit. Ennek elég jelentős a tömege, szóval jövőre kihagyom a csomagból. Minden mást legközelebb is elviszek.

Rengeteg volt a defekt. Nem mintha valaki szögekkel szórta volna fel a Balaton környékét. Sokkal inkább azért, mert gyakran szűk helyeken előzgettük egymást, és a hazai kerékpárutakon sajnos nem ritka az útegyenetlenség. Egy ilyenbe belecsattanva könnyen kaphat a kerék olyan ütést, amit a gumi már nem tud elviselni. És bár remek szervizháttér volt, a rajtszámon ott volt a bicikliszerelők forró mobilszáma, akik azonnal indultak a sérült bringáért, gyorsan és ingyen javították, majd visszahozták a tulajnak, de azért ez időbe telt. A nálam lévő felszereléssel egy kisebb defektet másodpercek alatt lehetett javítani, percek alatt pedig az esetleg így nem javítható gumit ki lehetett cserélni. Nem mindegy, hogy egy ilyen kaland után az ember mennyi időt veszít – annyival kevesebb marad ugyanis a pihenőre.

Nem is nagyon kell talán vesződnöm a fordítással, a modell érthető: az üzleti életben is nagyon fontos, hogy mi van a zsákban, amikor az ember beugrik a cápák közé. Azt is be kell tenni, ami csak extrém körülmények között kellhet.

7. A kilométeróra, a számláló és a térkép

Ezek nagyon hasznos cuccok. Mivel a táv résztávokból tevődik össze, az erőt is kétféleképpen kell beosztani. Egyfelől figyelni kell arra, hogy végig maradjon puskapor. Másfelől pontosan tudni kell, hogy két pihenőhely között éppen hol tartunk: mekkora az a táv, amit még a következő frissítésig ki kell bírni. Ha emelkedő jön, mennyi energiát fektethetek az előzésbe, és mennyit kell tartalékolnom későbbre.

Végig igyekeztem egyenletes tempóban haladni. Ehhez nagy segítség egy pontos kilométeróra, meg az Endomondo nevű okostelefon alkalmazás, amely sok-sok más fontos adat mellett azt is megmondja, hogy az utolsó ezer métert mennyi idő alatt tettem meg.

Semmit sem gyűlölök jobban, mint amikor eltévedek. Mindig szeretem pontosan tudni, hogy hol tartok. És mivel az egész távot résztávokra osztják a megállóhelyek, fontos tudnom az előzőhöz és a következőhöz képest mért távolságomat. Ez minden célkitűzésnél fontos. Mint ahogy az is, hogy ha jó a terv – és legyen jó! -, akkor a megvalósításkor elég, ha egy szakasz két pontja között el tudom helyezni magam. A többivel nem kell törődnöm. Hiszen ha terv szerint haladok a szakasszal, akkor terv szerint haladok az egésszel is. Ennyi.

A teljesítményt pedig minél finomabb eszközökkel mérni kell. Anélkül lassul a tempó, romlik a morál, nehezebbnek tűnik a feladat. És az is lesz. Sokkal nehezebb. Kell fordítanom? Nyilván nem.

8. A végét nagyon meg kell nyomni

Az utolsó megállás 177 kilométernél volt. Ekkorra már sötétedni kezdett, eleredt az eső is, és egyre többen voltak, akiknek a monotónia-tűrése megközelítette a határértéket. Elég rendesen felkészültem erre a túrára fizikailag és fejben is, így a végére jóval több energiám maradt, mint amennyire számítottam, és ennek kifejezetten örültem. A társam is így volt ezzel, ezért megbeszéltük, hogy az újraindulásnál az elejével rajtolunk el, és rendesen odalépünk. Ez annyira jól sikerült, hogy egy szakaszon tévedésből megelőztük a felvezetőket is, és bár Őszödön egy kicsit eltévedtünk, még így is bőven a mezőny előtt értünk a célba. Már rég kiünnepeltük magunkat, mire a felvezetők megérkeztek. Nem verseny volt, nem volt jelentősége annak, hogy ki ér be korábban, de jó volt érezni, hogy ez nem csak éppen hogy volt meg, hanem nagyon megvolt.

Az üzleti arénában, ahol nyilvánvalóan versenyhelyzet van, a végét mindig nagyon oda kell tenni. Amikor a többiek az utolsó energiáikat próbálják jó takarékosan beosztani, nagyon sokat ér, ha marad pár begyújtható rakéta. 

9. Meg kell ünnepelni

Ezt nagyon kevesen tartják be, pedig enélkül egyrészt értelmetlen, másrészt ez adja a motivációt a következőhöz. Illetve a motiváció egy nagy részét. Minden teljesítményt meg kell ünnepelni. És mindenkinek meg kell köszönni, aki segített. Egy siker mögött sokkal több áll, mint a pillanatnyi teljesítmény. Rendes ünneplés nélkül ki se lehet pihenni az egészet, mert nincs meg a vége.

Merni kell elérzékenyülni, merni kell önelégültnek lenni, merni kell bulizni.

Mi ezt így oldottuk meg:

10. Rá kell tenni egy lapáttal

Minden igazi teljesítményre az teszi fel a koronát, ha a végén még sikerül fokozni. Szombat este értünk be a célba. Hétfő délután elmentem, és körbebringáztam a Tisza-tavat. Ez ugyan csak egy 65 kilométeres táv volt, de megerősített abban, hogy a nagy siker után is maradt bennem még erő. Jó lesz majd a következő próbatételnél, hogy tudom: mindig maradnak tartalékok.

Az üzleti életben pedig óriási ereje van annak, amikor egy nagy nyerés után az ember előhúz a kalapból még egy nyuszit. Jót tesz a morálnak, amikor a versenytársak látják, hogy maradt még puskapor.