Ez egy relatíve régi történet. A cégem még nagyon fiatal volt, még csak egy-két éves, és annyira értettem a vezetéséhez, hogy kész csoda, hogy egyben tudtam tartani.

Nem volt még honlapunk, az internetes kereskedelemre is csak úgy tekintett még a piac, mint Petőfi apja a vándorszínészetre. Kivettem egy üzlethelyiséget a belváros belső szélén, mert azt hittem, az a jövő. Hogy ott a city, ott járnak a tömegek. De az a múlt volt.

Nem ott jártak a tömegek. Az én tömegeim legalább is.

Napi 16 óra egyáltalán nem hatékony, ötletszerű szervezőmunkával próbáltam ügyfeleket szerezni több-kevesebb sikerrel, amikor megpillantottam életem első bátor, nomád vállalkozóját. Aki nem egyszerűen az irodáját, de az egész cégét a biciklijén vitte.

Pontosítok: cége nem volt. De vállalkozó volt. Igazi, merész, nomád vállalkozó.

Fánkot árult. Bicikliről. Húsz forintért friss, meleg, puha fánkot, amit frissen hintett meg porcukorral, hófehér szalvétába tette, és 10 forintért olyan előre csomagolt kis lekvárt is lehetett kapni mellé, amit a szállodában adnak a reggelihez.

Sosem felejtem el azt a régi, fehér kempingbiciklit, a gondosan rászerelt, több réteg konyharuhával szépen letakart hatalmas kosarat, amiben a meleg fánkok utaztak. Bármelyik alkatrészéről enni lehetett volna – régi volt, kicsit kopott, de tiszta. Egy büfé legyen tiszta. Pedáns rendben tartotta.

Kedves ember volt. Fehér köpenyben járt, mint a pékek, a pékszakik.

És persze jogi értelemben nem volt igazi vállalkozó. Valójában egy szegény munkanélküli volt, akinek a felesége is elvesztette az állását. Nem akart segélyért sorba állni, mert azt ingyenélésnek tartotta és szégyellte volna. Nem ő tehetett róla, hogy 50 fölött már nem kellett a munkaerőpiacon.

Kitalálták a feleségével ezt a fánk-bizniszt, és egész jól beindult nekik. Az asszony otthon sütött, a férj pedig hordta a környékbeli üzletekben dolgozóknak. Én is mindennap vettem kettőt-hármat, ha éhes voltam, ha nem. Nagyon tetszett, hogy egy emberben ennyi tartás van.

Azt számoltam, hogy ha napi 250 fánkot elad, akkor abból már szerényen megélhetnek. (A kétezres évek elején jártunk, havi 100 ezer forint nem volt sok, de már ért valamit.)

Azt hiszem, 250 fánkot simán eladott. A lekváron is volt egy szerény kis profitja, az volt az upsell.

Tudta, merre kell keresni azokat, akik éhesek. Tudta, mikor éhesek. Ha nem fogyott a fánk, kereshetett – és keresett is – másik utcákat, más vevőket. De a legjobban a törzsvevőiből élt. Velük mindennap elbeszélgetett. Csak pár kedves szót, de annyit mindennap.

Egyszóval ösztönösen mindent tudott az üzletről. És jól csinálta. Annyi törzsvevője volt, és úgy ajánlották tovább, hogy sosem kellett az utcán azt kiabálnia, hogy "fánkot tessék".

Nekem cégem volt, neki ügyfelei. Én vártam a soha-be-nem-térő vevőket az üzletemben, ő szabadon járta az utcákat, és megkereste a jó vásárlókat. Na, ki volt a jobb cégvezető?

Később, amikor már elköltöztettem onnan a Bélyegző Expresszt, egyszer, amikor más ügyben jártam arra, megláttam őt. Új biciklije volt. Használt, de másik. Szebb. Nagyobb. És szintén fehér. Dupla kosárral – egy elöl, egy hátul.

Komolyan meghatódtam azon, amilyen szerető gonddal bánt ezzel a kis fánksütő vállalkozással. Ahogy a kevéske pénzből gondosan fejlesztette a cégét. Ami persze jogi értelemben nem volt vállalkozás, mert annyit nem termelt, hogy legálisan üzemeltethesse. De legalább nem segélyből élt. Senkitől nem kérte, hogy segítse őt, megoldotta egyedül.

Egy szál biciklivel. Odafigyeléssel, szeretettel, józan paraszti ésszel – melynek híján mi könyvekből tanuljuk a cégvezetést.

Ha volna igazság, akkor ma egy fánk házhoz szállító cége lenne, sok-sok fánkfutárral. De mivel nincs igazság, csak azt remélem, hogy jól van, és megy a fánk-biznisz, télen nem fázik az utcán, nyáron bírja a meleget, és főleg hogy mert árat emelni, a boltosok pedig akkor is megveszik tőle az áruját, ha épp nem kívánnak édességet.

És igen: egy céget akár egy bicikliről is el lehet vezetni, még szélsőséges körülmények között is. Aki azt mondja, hogy nem, az még nem akarta eléggé.

(A fotó forrása itt.)