Szólt a kocsiban a Jazzy, és gépiesen vezettem hazafelé a jól megszokott úton, amikor véletlenül megláttam azt a csavarboltot, ami valószínűleg már évek óta mindig ugyanott volt, csak nekem épp most kellett onnan valami. Elég különleges alkatrészre volt szükségem, ezért kifejezetten megörültem a szaküzletnek. Nem is kellett csalódnom, minden keresgélés nélkül a kezembe nyomták. Elkápráztatott az üzlet. Nem csupán a gyorsasággal, meg azzal, hogy még ez a fura kis izé is rögtön kéznél volt, hanem azzal, hogy itt tényleg mindent lehetett kapni. Szerintem még negyvenöt fokos derékszöget is.

Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban Csillaghegyen volt egy ilyesmi kis kereskedés. Egy kis felvonulási épület, ahol a kétforintos kis polcrögzítő szemektől az ütvefúróig mindent kapni lehetett. Aztán az a kis bolt – jól megérdemelten – hatalmasra nőtt.

Első megilletődöttségemben el is mondtam, hogy azt kívánom ennek a vállalkozásnak is, hogy akkorára nőjön, mint az a másik. A tulajdonos mosolyogva megköszönte, én pedig folytattam az utamat hazafelé.

Aztán elgondolkoztam, hogy most jót vagy rosszat kívántam neki. Szándékaim szerint persze jót, de közel 20 év vállalkozói múlttal a hátam mögött egy ilyen kívánság nem biztos, hogy csak jót jelenthet.

Mindenkinek megvan a maga komfortos cégmérete. Az elindulás mindig nehéz. Emlékszem, amikor a Bélyegző Expresszt alapítottam, mi voltunk a világ legkisebb bélyegzőkészítő cége, nulla ügyféllel. Aztán elkezdtem építgetni a vállalkozást, és elértem egy olyan méretet, amire már azt lehetett mondani, hogy valami. Amikor pedig annál egy kicsit nagyobbak lettünk, hirtelen egy olyan arénában találtam magam, ahol minden cég nagyobb volt nálam, én pedig kezdtem akkora lenni, hogy már zavarjam őket. De még nem voltam elég nagy és erős ahhoz, hogy ki tudjam védeni, ha le akarnának söpörni a porondról.

Ebben az időszakban volt  a legtöbb álmatlan éjszakám, ekkor veszítettem a legtöbb pénzt, és ez vett el a legtöbbet a magánéletemből is. Átjutottam rajta, és onnantól kezdve már én is abba a ligába tartoztam, ahol a szereplők már kivívtak maguknak annyi tiszteletet a többiektől, hogy nem akarják pénz nem számít alapon eltaposni – de csak azért nem, mert az már drágább lenne, mint megtűrni. Idáig feljutni nagyon nehéz. Tulajdonképpen ez a vállalkozás első túlélési küszöbe.

Rájöttem, hogy stabilan megállni csak akkor lehet, ha a cégem piacvezető lesz valamiben. De nem mindenben.

Nagyon fontos volt ezt átlátni. Egyszerűen túl költséges az összes fronton elsőnek lenni. De abban, amiben a legjobbak vagyunk, na abban már könnyen védhető egy piacvezető pozíció. És persze kezdettől az azonnali bélyegzőkészítésben voltunk a legjobbak, de amikor – jó 14 éve – elhatároztam, hogy ebben és csak ebben kell piacvezetőnek lenni (online és offline), már egyszerűbb lett a dolog. Az igazi kihívás ebben az, hogy ezt egy menedzselhető, se túl kicsi, se túl nagy cégmérettel kell megcsinálni.

Biztos van az a pénz, amiből le lehetne kaszálni a teljes magyar bélyegző piacot, de ehhez mindenkivel kellene versenyezni, és ez napi szinten állóháborúkkal járna, iszonyatos költséggel.

Az a cégméret, amivel most dolgozom, komfortos és jól menedzselhető. És lehet jönni azzal a vállalkozói körökben legtöbbet fészbukolt, tetszetős idézettel, hogy az igazán nagy dolgok a komfortzónán kívül kezdődnek, de én azt láttam, hogy aki a maga határainál nagyobb cégbe vágta a fejszéjét, annak vagy az egészsége, vagy a magánélete, vagy a pénze ment rá, vagy ebben a sorrendben.

Az is lehet, hogy ezt 20 évvel fiatalabban most másképp gondolnám. És tény, hogy vannak ismerőseim, akik nagyságrendekkel nagyobb céget építettek egy sokkal vadabb piacon. Csakhogy nekik máshol van annak a bizonyos közhelyesen emlegetett komfortzónának a határa. Ők egy kisebb cégben bolondulnának meg.

Vagyis, ahogy most látom, mindenkinek megvan a maga kényelmes cégmérete, ami elég nagy ahhoz, hogy az iparági mohikánok már békén hagyják, és elég kicsi ahhoz, hogy az ember nyaraláskor kikapcsolhassa a mobilját. Akinek ilyen van, eszébe ne jusson piszkálni rajta.

Azóta ahányszor elmegyek a kis csavarbolt előtt, az jut eszembe, hogy ez szépen eltartja azt a családot, amelyik üzemelteti, és mennyivel nyugodtabban élnek, mintha a fél világot nekik kellene kiszolgálni.