Én még azok közé tartozom, akik voltak katonák. Annak idején nem is gondoltam, hogy évtizedek múlva milyen gyakran fogom használni azt, amit ott szedtem magamra.

A rendszerváltás után vonultam, én már csak 12 hónapra. Egy percig se voltam sem "elvtárs", se "bajtárs", mi voltunk az elsők, akik már úrként lettünk újoncok. Ez volt a megszólítás. Mármint fölfelé mi úrnak szólítottuk azokat, akinek rangja volt. A honvédet nem urazza senki.

Annyi nehezítés még volt a dologban, hogy a kiképzőinket még másfél évre hívták be, és épp annyi ideje voltak bent, mint amennyit nekünk kellett kibírnunk. Igyekeztek emlékezetessé tenni az esküig tartó időt, nem kevés sikerrel. Az is a rendszer része, hogy az öregebb időszak eleve utálja a bevonulókat, úgy, mintha azok bármit is tehetnének arról, amit még az ő kiképzőik tettek velük. A rendszer önfenntartó.

Megvannak a magam katonatörténetei. Tulajdonképpen, ha sok egyéb haszna nem is, ennyi mindenképp volt annak az évnek. Hogy mi tudunk ilyen sztorikat mesélni.

Már nincs kötelező sorkatonai szolgálat – és ez jól is van így. Tekintsük a matematikai esélyeket. Amekkora hadseregünk van, legyen a történelem során az a bizonyos másik fél bármelyik potenciális nagyhatalom, ha egymagunknak kellene védekeznünk, csak az volna a kérdés, hogy melyik irányból hány órát vagy napot tudnánk tartani a vonalakat, és hogy az ellenség akar-e foglyokat szedni és etetni, vagy praktikus gazdasági okokból a teljes megsemmisítést választja. A szövetségi rendszerek védőernyőjéről pedig mindenki olvasgasson a történelemkönyvekben. Meg arról, hogy a gyengébb vagy az erősebb mellé kell állni.

Tapasztaltabb emberek háború esetén eleve kizárják az elvkövető politizálást, noha annak az volna a haszna, hogy legyen miért győzni. Csak hát a történelem nem ennyire bőkezű. Nem valami felemelő érzés belegondolni, de kifejezetten fejleszti a realitásérzéket, hogy egy éles hadi helyzetben mi kerekítési hiba vagyunk a térképen. Így van ez, ha egy ország nagyhatalmak határán helyezkedik el. Ettől még a honvédelmet fontosnak tartom, csak tisztában vagyok a lehetőségekkel.

Ezen már akkor is csak dünnyögtünk magunkban. Kiképzésem szerint felderítő lövész voltam egy híradós laktanyában, meg híradós, meg őrkatona – ami éppen kellett. Ilyen a katonaság. Az is egyfajta érdekes történelmi lecke volt, amikor a titkos antennákat egyik nagyhatalom felől a másik felé fordítottuk, mert ezt kívánta meg a megváltozott a doktrína.

Mondom, van egy csomó jó történetem, és jó is ezekre visszagondolni, mert köttettek barátságok, csináltunk csibészségeket, sok olyan dolgot, amit előtte nem mertem volna, sőt, olyat is, amit azóta sem mernék újra elkövetni. De néha előveszem a naplómat, amit a bevonulásom napjától leszerelésig írtam, és az első oldalán ott van fehéren-feketén, hogy mindezt azért jegyzem fel, mert tudom, hogy sok emlék megszépül majd. De legyen meg az is mind, ami miatt mindez értelmetlennek és sokszor elviselhetetlennek tűnt. Működik az immunrendszerem: főleg a jó történetek ugranak be, és a rosszak is csak úgy, hogy azért ki lehetett bírni.

Néha eltöprengek, mit gondolnék, ha az én fiamnak is be kellene vonulnia, mint nekem akkor. Őt nyilván félteném, mert megtapasztaltam – és erre a katonaság nagyon alkalmas – az emberi természet gyors változását olyan helyzetekben, amikor hirtelen megváltoznak a függőségi- és szabadságviszonyok. Ez még békeidőben is ijesztő. Meg néhány pillanatban felemelő.

Nem csak arról beszélek, hogy mi, civilben mindig tiszta, szépen öltözött, jól ápolt fiatalemberek elképesztő gyorsan megtanultunk koszos bakanccsal az ágyra heveredni, és nem, nem csak akkor, amikor már hullafáradtak voltunk. Eleinte persze csak akkor, később pedig megszokásból. Hanem arról is, hogy milyen volt látni a piszkos kis érdekekért elkövetett pitiáner árulásokat. És nem háborúban, nem élet-halál kérdésekben. Hanem ócska kis előnyökért. Amikor annál többnek látszó fiatalemberek feláldozták azt, ami később is fontos lett volna, olyanért, ami épp akkor tűnt fontosnak. Az ilyen árulásoktól, az ilyen helyzetben egyedül maradásoktól nyilván félteném a fiamat. Miközben azt is tudom, hogy mégis jobb volt ezzel még viszonylagos biztonságban és fiatal immunrendszerrel találkozni. Ha már muszáj volt.

És bizony igaz, hogy ha nincs a katonaság, akkor sosem tanulom meg, hogyan kell rezzenéstelen arccal, félelem nélkül viselni azt, amikor valaki, akitől szó szerint a szabadságom függ, az arcomba üvölt, és azt vágja a pofámba, hogy nem fogok leszerelni a többiekkel.

Leszereltem.

A többiekkel.

Azt sem gondoltam volna, hogy erre az emberre, a századparancsnokomra, akit számtalan helyzetben utáltunk mindannyian, nem is olyan soká szeretettel fogok visszagondolni. Tény, hogy az egész tiszti karból ő volt az egyetlen igazi katona. Míg a többiek civilben jöttek be reggel a tiszti busszal, ő egyenruhában érkezett, tisztelgett a belszolgálatnak, kezet fogott az ügyeletessel, úgy ment be az irodába. Ő ezt komolyan gondolta. Amikor utoljára hallottam róla néhány éve, még a honvédségnél volt.

Ha nincs a sereg, sosem tanulom meg, hogy van olyan, hogy amikor az ember hat hét dagonyázás után először jön vissza otthonról, ahol végre meleg vízben, 3 percnél tovább fürödhetett, és végre egyszer tiszta, éjszakára kivezénylik disznószart rakodni. Mert kell két GAZ-66-nyi trágya a laktanyaparancsnok földjére. Enélkül sosem tanulom meg, hogy a hígfolyós trágya bizony vasvillával is pakolható – mert épp az volt kéznél.

És sosem tanulom meg, hogy máskor meg lehet szalmát rakodni lapáttal – mert akkor meg az volt kéznél. Hogy lehet söpörni meszelővel, és lehet meszelni cirokseprűvel. Hogy lehet egy hadtáp kanállal – civilek kedvéért: egy olyan kanál, ami egy egyébként remek kis kés, villa, kanál, sörnyitó, konzervnyitó kombóban mindig az ember jobb gatyaszárán lévő, direkt erre kialakított zsebben van -, szóval hogy lehet egy ilyen kanállal lövészgödröt ásni.

Az én esetemben abból az alkalomból, hogy megtalálták a zubbonyzsebemben azt a szelet kenyeret, amit az ebédről próbáltam kimenekíteni. Merthogy a sor végén álltam, és mire a tálcára tettem a kajámat, már elhangzott az "egészségére, föl, kivonul" parancs. Vagyis ilyen helyzetben az ember azt eszi, amit a pulttól a moslékos badelláig tartó 5 méteren be tud lapátolni, meg ami kenyeret ki tud csempészni.

Na, ezt a kenyeret kellett elásnom ebbe a lövészgödörbe.

Kanállal.

Megcsináltam.

Szar volt.

De azóta nagyon sok hasznát vettem ennek is. Van is ilyen hadtápkészletem. Nem csak emléknek, hanem mert nagyon hasznos kis eszköz, és mindenre jó.

Nem tudott soha olyan rossz történni, hogy ne lehessen belőle valami jót kihozni.

És persze ilyenek nem csak velem történtek. Hanem mindannyiunkkal. És ez szolidaritásra tanított bennünket. Nem olyanra, amikor teszünk egy sírós szmájlit a Facebookon a más nyomora mellé, és nézzük tovább, ki mit füllent arról, hogy most neki épp milyen remek az élete. Meg nem is olyat, amikor zászlót vagy jelmondatot biggyesztünk egy alkalmazással a profilképünkre. A szolidaritás nem ez.

Hanem az, amikor az egyetlen szál cigit, amink maradt, együtt szívtuk el őrségben, nyolcan. Meg amikor téli éjszakákon szép fegyelmezetten beosztottuk az egy szem, alig működő egylapos rezsót, amin a szakácsoktól kunyerált krumplit és az éjszakai pótlékra kapott gyíkhúst (magyarul luncheon meat) sütöttük meg a hetek óta használt zsír maradékán, ügyelve arra, hogy mindenki tudjon enni, mielőtt visszamegy a hideg őrtoronyba.

Szóval az ezzel járó szenvedést, azt az árat, amit ezekért a tapasztalatokért fizettem, szeretném, ha a fiamnak nem kellene megfizetnie, de az jó volna, ha mindazt a tudást és képességet, amit ez az egy év minden értelmetlensége ellenére adott nekem, ő is megkaphatná. Félek, hogy a világ nem ilyen bőkezű, de dolgozom rajta, hogy amit én viszonylag drágán szereztem meg, ő is megkaphassa valami konszolidáltabb úton.

A katonaságnál tanultam meg a szabadság igazi szeretetét. Sorkatonának lenni jogilag nagyjából egyet jelent a fegyencléttel. A katona nem a maga idejének az ura. Nincs biztonságos privát idő. Illetve semmi sincs, ami privát. Szerezni lehet néha némi saját teret vagy időt. De hogy mennyire nincs semmije az embernek: nekem februárban a leszerelő katonák, míg őrségben voltam, feltörték a szekrényemet, és ellopták a váltás ruhámat. Ja, persze: a ruha, amiben voltunk, az sem a miénk: az a honvédségé.

Hurka – az egyik leszerelő srác – később, a mi kopaszaink esküjén eljött, és elmesélte, hogy a Spisák vitte el a cuccaimat. "Rohaggyá meg, Spisák!" – gondoltam. Hogyan lett másik ruhám? Üzletet kötöttem a raktárossal: némi pénzért kihozott nekem a kincstári kéazletből vadonatúj vékony derékszíjat, zubbonyt, inget, meg gyakorló nadrágot.

A Spisák azért lopta el az enyémet, mert tőle is lenyúlta valaki az övét, amit leszereléskor le kellett volna adnia. Ha nem tudja visszaadni, fizetnie kell. Ráhátékázzák – ezt így mondták. A seregben minden lopás következménye egy másik lopás. Mert nem kerül a lopott anyag helyére másik. Na, ezt a törvényszerűséget írtam én felül azzal, hogy nem – katonaszokás szerint – egy másik bakától loptam magamnak, hanem végül is a ruharaktárból. Kis lépés ez az emberiségnek, de hallatlanul büszke voltam, hogy meg tudtam állítani az örök körforgást, ha csak részben is.

Bármelyik nap bármelyik percében bármi megtörténhet. Hányszor volt, hogy már kimenő ruhában készültünk haza, amikor kiderült, hogy mégsem megyünk sehová! Egyszer télen zsebre tett kézzel mentünk néhányan a telephely felé, amikor a századparancsnok kiordított az ablakon, és visszarendelt bennünket az irodájába. Két hétre becsukott bennünket, mert a szolgálati szabályzat – tudtuk mi is – ezt tiltja.

Az első ilyet átélni nagyon nehéz. Az ötödik után az ember már csak káromkodik. Később már azt is csak halkabban és unottan, mert megszokta. Aztán megtanul minél többet kihozni abból, amiben mozoghat. Megtanulja megszerezni a maga belső szabadságát. Na, ez a kincset érő képesség. És ez nagyon sokszor jól jött már az életben.

Amikor végre leszereltem, még nem tudtam, hogy vállalkozó leszek. Hosszú út állt még előttem, sok zsákutcát jártam be addig, nem tudtam még, hogy útkaparó leszek vagy lókupec, csak azt éreztem, hogy mostantól mindig szabad ember akarok maradni.

Sok hasonlóságot vélek felfedezni a vállalkozói lét és a katonaság között. Folyton változnak a körülmények, gyakran teljesen váratlanul is. Lehet előnyökhöz jutni, és el is lehet veszíteni sok mindent, amit fontosnak vélünk: pénzt, embert, szabadságot. Akár pillanatok alatt. Amióta cégem van, sokszor nyertem és veszítettem nagyokat. Ezen a hadszíntéren, mint mindenütt, amióta katona voltam, nekem a legnagyobb kincs a szabadság. Ezt senki nem fogja őszintén kiposztolni a Facebookra, de a helyzet az, hogy a "vagy pénzed van vagy időd" szabály az esetek igen nagy többségében fájdalmasan igaz. 

Fiatalon még azt hittem, érdemes időért pénzt venni. Azt gondoltam, az úgy van, hogy először majd pénzt veszünk időért, aztán addig forgatjuk, míg a hozamokon jó sok időt veszünk. Sokkal többet, mint amennyit először oda kellett adni érte. És a végén még marad egy csomó pénzünk.

Na, ez nincs így.

Minden átváltás veszteséges. Azt kell használni, amink van, és azt kell gyűjtöhetni, ami fontos.

Szabadság az, ha az ember megteheti ezt.