25 évvel ezelőtt még volt két poénom, amit bármikor el tudtam sütni, mindig telibe talált, és népszerű is voltam vele. Az egyik az volt, hogy tetszőleges méretű és összetételű társaságban azt kértem, hogy mondok három kategóriát, és mindenki jegyezze meg az első dolgot, ami az eszébe jut. Én pedig 90% biztonsággal meg fogom mondani, mi volt az. Először mindenki gondoljon egy színre – megvan? -, aztán egy gyümölcsre, és ha ez is megvan, akkor egy költőre.

Akkor mondom a válaszokat: a szín a piros, a gyümölcs az alma, a költő Petőfi.

Ez 25 éve még 100-ból százszor bejött. Mára annyit változott a világ, hogy nincs is kifejezetten jellemző válasz. Hatalmas a szórás, nincs jellemző szín, nincs jellemző gyümölcs, költőt meg jó, ha tud mondani valaki.

A másik poén, irodalmi jellegű volt, és ez is 100-ból százszor ült. Amikor én voltam gimnazista, mindenki tanulta Pilinszky Négysorosát. Annyira népszerű volt, hogy még a Hobo Blues Band is belecsempészte a Vadászat c. albumába. Igaz, hogy akkor egy tantestületben dolgoztam, de valahányszor valaki égve hagyta a folyosón a villanyt, csak annyit mondtam: "Ma ontják véremet." Erre röhögés, mert azonnal leesett, hogy le kell kapcsolni a lámpát.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Ma már meg se próbálom elsütni ezt a poént. És az élet ennél sokkal kegyetlenebb.

Tavaly májusban nálam 20 évvel fiatalabb ismerőseimmel indultam a McDonalds Balatonkörön. Itt egy nap alatt kell körbebiciklizni a tavat, a rajt reggel hatkor van. Ha az ember szeretne jó kört futni, érdemes jó korán ott lenni, és beállni a mezőny elejére, így abban maradtunk, hogy fél 5-kor már reggelizünk a szállodában, és utána irány a rajthely. Hogy el ne aludjunk, ébresztőre állítottam a telefonom. Kérdeztem a fiatalokat, hogy mire akarnak ébredni, Rolling Stonesra vagy LGT-re.

Akkor értettem meg, hogy én már fél lábbal a sírban állok, amikor kiderült, hogy nem tudják, mit jelent a kérdés. Mert ugyan hallottak ezekről a zenekarokról, de míg én azért többnyire kívülről fújom a számaikat, ők egyetlen címet sem tudtak fejből. De a Paint it blacket sem.

Megkérdeztem, hogy de azért ugye a Beatles az megvan. Lehet kapaszkodni. Mondták, hogy tudják, hogy volt egy ilyen. És tudnátok mondani egy számot? Csak egyet, csak a címét. Nem. És azt, hogy kik voltak a zenekar tagjai? Nem. Egyet sem? Nem.

Kérdezem: John Lennon? Ja, igen, tényleg, az lehet.

Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy a világ, amiben éltem, már elkezdett véget érni. És nyilván ez a dolgok rendje. De azért fájt, nagyon, nagyon fájt, hogy eljött a nap, amiről soha nem gondoltam, hogy el fog jönni. A nap, amikor az, hogy Beatles, nem jelent semmit. Ez az én sráckoromban elképzelhetetlen volt. Máig tudom szinte mindegyik Beatles dal szövegét. A gimnáziumban, amikor gitározni kezdtem, ezeket a számokat tanultuk, mert +20% csajozási faktorral lehetett játszani. Meg mert jó számok voltak. Ez volt a zene. A. Zene.

És megéltem a napot, amikor az a szó, hogy Beatles, meg Rolling Stones nem mond semmit. Egyébként kifejezetten művelt fiataloknak.

Nem velük van a baj. Nincs is baj. Annyi történt, hogy ahogy a test múlandóságát sem tudom felfogni, de egyre inkább tapasztalom, noha tiltakozom és teszek is ellene, ugyanúgy a korszakok múlandóságát is kezdem testközelből észlelni. És bár minden porcikám tiltakozik ellene, a folyamat megállíthatatlan.

Eljött a nap – és rég eljött -, amikor tömegek nem tudják, mi a Rolling Stones, a Beatles, az LGT. Mi még megtöltjük a Sportarénát (magyarul Bées), amikor fellép az LGT, meg elvisszük a gyerekeinket, de ez a világ már nem az a világ.

Namármost az a helyzet, hogy a cégeink vásárlói is ugyanennyit változtak. Meg a kereskedelem ánblokk. És ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor olyan bután fogunk nézni az elvesztett vevőink után, mint én néztem a srácokra, akik nem tudták, ki volt Janis Joplin.