Amikor először jártam Párizsban, a város arisztokratikussága fogott meg. Tulajdonképpen az, hogy Párizs bizonyos értelemben mozdulatlan. Minden külső körülmény ellenére. Radnóti megírta, hogy "A Boulevard St. Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda". Meg hogy hol lakott a pék. Aztán Márai megírta a naplójában, amikor sok-sok év múlva ugyanott járt, hogy megnézte, és még mindig lejt a járda, és a pék is ugyanott lakik.

Párizsban mindig is eléggé lehetett szeretni, hogy bár háborúk és politikai rendszerek jönnek-mennek, a dolgok nem változnak. Ha egyszer szobrot állítanak valakinek, akkor az a helyén marad. És a politikai ellenfele szobra is.

A régi házakat nem bontják le, hanem felújítják. A homlokzatot megtámasztják, mögötte az alapokig lebontják az épületet, majd újra felépítik. Nagyon vigyáznak arra, amijük van.

Ezt mindig is lehetett szeretni bennük.

Párizs már mégsem annyira állandó és változhatatlan, mint volt.

A legszembetűnőbb változás, ami a 20 évvel ezelőtti látogatásomhoz képest történt, hogy Párizsban bármit el lehet intézni angolul. Amikor először jártam itt, senki nem volt hajlandó idegen nyelven beszélni. Az ember azt hitte volna, hogy ezek vagy nem beszélnek nyelveket, vagy nem akarnak megszólalni angolul, mert ugye a nagy versenytárs nyelvén mégse. (Németül még mindig sok minden nincs kiírva – Párizs nem felejt.)

A jó hír, hogy tényleg bármit el lehet már intézni angolul. Sajnos nem egészen azért, mert az átlag francia szívesebben szólalna meg idegen nyelven. Egész más oka van ennek.

20 éve a buszt még franciák vezették. Az üzletben franciák szolgáltak ki. A metróban franciák dolgoztak. Helyesbítek: franciák is. Akik ma ezeket a munkákat végzik, talán már szintén itteni állampolgárok, de nem bennszülött franciák.

Párizsban ugyanis alig láttam fehér embert dolgozni. A boltban bevándorlók szolgálnak ki, a taxit bevándorlók vagy nyugdíjasok vezetik, a buszsofőrök bevándorlók – gyakran nők. Ez a legszembetűnőbben a metrón látszik. Ott talán egyetlen született európaival sem találkoztam.

Érdemes megnézni a párizsi metró plakátjait. Ezeken az itt dolgozók üzennek: elmondják, hogy egyikük azért dolgozik, hogy késedelem nélkül odaérjünk a találkozónkra, a másikuk pedig azért, hogy biztonságosan utazhassunk.

A kampány címe: "Szeretik a várost."

Na, mi a közös ezekben a plakátokban? Az, hogy nincs rajtuk fehér ember. Már a plakátokon se. És klasszikus értelemben vett munka közelében se. Vagyis a párizsi metró imidzséhez már a bevándorlók arcát kötik. Stimmel, tényleg ez az összkép.

A fehér ember az üzleti negyed irodáiban irányítja a gazdaságot, míg a bevándorlók húzzák az igát. Rosszul teszi az európai ember, ha leszokik a munkáról. Kína példája megmutatta, hogy azé a világ, aki dolgozik benne. Most, amikor Európa eresztékeiben recseg, nem értem, hová tűntünk az értékteremtő (magyarul: gyártó, szolgáltató) szektorból.

Nem azt mondom, hogy szeretném, ha minden esztergapad mögé odaállna egy európai őslakos (ha van ilyen egyáltalán, hogy őslakos), de azt tényleg meg kellene érteni, hogy nem élhetünk kizárólag mások munkájából. Olyan bonyolult ez?

Egyébként a bevándorlók nagyon barátságosak, borzasztó kedvesek, rendkívül tájékozottak, és nagyon megbecsülik, hogy itt élhetnek. Végül is ez Európa szíve. (Az egyik szíve.) De nem tudom, meddig várhatja el tőlük Párizs ezt a lojalitást. Egyáltalán: meddig gondolja az európai ember, hogy Európa problémáit a bevándorlók hátán kell elcipeltetnie.

Erről megint eszembe jut, amikor gyerekkoromban egyszer hármasban autós kártyáztunk. (Szerintem már meséltem.) Ebben az a szabály, hogy az a lap, amelyiken az erősebb kocsi van, üti a gyengébbeket. Az nyer, akinek a végén több lapja van. Egyszerű ez.

A legnagyobb fiú jó szemét volt, mert amikor az ő kocsija vitte a középre bedobott lapjainkat, a jókat kiválogatta belőle, majd eltette a saját paklijába, a közepeseket meg attól lefelé pedig odaadta a harmadik srácnak. Így persze öles léptekkel haladtam a kiesés felé, hiszen hiába voltak jó lapjaim is, csak nekem fogytak a kártyáim, nekik pedig sosem. A nagyfiúnak egyre jobb lapjai voltak, a másik srácnak meg egyre több. Nekem egyre kevesebb.

A srác, aki a bónusz lapokat kapta, persze boldog volt, és röhögött rajtam. Én meg el voltam keseredve. Aztán eljött a pillanat, amikor elfogytak a lapjaim és kiestem.

Ketten maradtak. Most kellett volna eldőlnie, ki nyer. Ekkor megszólalt a nagyfiú:

– Figyelj, öcsi! A jó lapokat megtartottam, a rosszakat odaadtam neked. Akarod lejátszani, vagy elismered, hogy vesztettél?

Azt hiszem, Európa így autós kártyázott Kínával (sőt, az egész világ), és Párizsban nagyon megijedtem, amikor azt láttam, hogy a fehér ember így kártyázik a bevándorlókkal. Mármint úgy, ahogy a srác, aki a másodosztályú lapokat kapta. Vigyorogva, mert lám, jönnek azért tűrhető lapok. Amikor elfogynak a lapok, nagyot fogunk majd nézni.

Ha nem szolidaritásból, akkor legalább önös önző érdekből be kellene látnunk, hogy amit a fehér ember művel a bevándorlókkal, az nem helyes. Ahogy nem helyes az sem, hogy leszokunk a munkáról.

Párizs szebbik oldaláról még mesélek. Van neki, szerencsére.