24 éve még voltak tiszteletreméltó elképzeléseim az életről (akkor még: Életről), és mélyen hittem abban, hogy a világ azzal jár a legjobban, ha író leszek. Nem így történt, és ma már azt is tudom, hogy az univerzum (ma már feltétlen kisbetűvel) végül lényegesen jobban járt így, mint amúgy.

Aztán most a kezembe akadt ez a régi novellám. Afféle iroda-lom, amit március tizenötödike miatt most azért látok jónak közreadni, mert lám – és ez sokkal jobban fáj, mint le tudnám írni – Petőfiék legszebb napját épp a tárgynapon lehetetlen ünnepelni. Ma is. Számtalan okból. Nincs is kedvem mindet felsorolni. Pontosítok: egyet sincs kedvem mondani.

De segítségemre lesz ez az 1993-ban írt novellám. Két évvel utána már semmi használhatót nem írtam, szóval ennyit rólam és a világirodalomról. De ezt máig szeretem.

Egy doboz Henri Wintermans

Épp néhány napja tértem vissza egy szerelemből, üres gyomorral, fáradtan és elégedetten, hogy lám, mégiscsak helyesen gondoltam: az istenek érdemtelenek bizalmamra, végre felszámolhatom azt a nem túl etikus függőségi viszonyt, melyet kiengesztelésük reményében elfogadtam.

Hirtelen rengeteg időm lett. Bőven futotta arra is, hogy utánamenjek mindenféle papírügyemnek, hivatalokban, biztosítási irodákban ücsörögjek. Különben is, muszáj volt már rendeznem a dolgaimat: szorongattak a határidők. Nem sok kedvem volt bemenni a Belvárosba – többek közt ezért is halogattam az utánajárást -, de most elszántam magam.

Azt még nem mondtam, pedig feltétlen ide tartozik, hogy tavasz volt, esz-dúrban, zongorára és ütősökre hangszerelve – a legnagyobb átverés -, rövidszoknyás fiatal női lábszárakkal és vékony tavaszi blúzba csomagolt illatos, szőke pincérnőkkel, szóval lehetett szeretni a várost.

Viszonylag könnyen és gyorsan megbocsátottam a lánynak, amiért engedte az égieknek, hogy legyőzetésemhez őt válasszák eszközül, és megvontam a mérleget, hogy bár bukásom nyűgjei és szenvedései most sem tettek se jobbá, se bölcsebbé, az bizonyos, hogy mégse tévedtem: a boldogság és más efféle, nem kimondásra való, tudomásunk szerint elengedhetetlenül szükséges dolgok megszerzésére és megtartására éppen annyi esélyünk van, mint a gladiátornak a császár kegyére, melyet szűkmarkúan és szeszélyesen osztogat. És bár e nézetemnek mindig csak végső csalódások idején adtam hitelt – mert valahányszor megszerettem valakit, mindig igyekeztem megfeledkezni e tételről a magam és a magunk érdekében -, most egészen pontosan tudtam, hogy igaz. Ahogy azt is tudtam, hogy ezt a nyilvánvaló igazságot legközelebb majd újra megpróbálom letagadni. Vagy elhinni, hogy a császár kegyes. (Például azért, mert látnom engedi, hogy feketeharisnyás, miniszoknyás lányok hergelik a vadállatokat.)

Tehát bementem a városba. Utálatos adóügyeim elintézése után – miután kiderült, hogy még nekem kell fizetnem – átsétáltam a Ferenciek terére, melynek becsületes nevét – Felszab tér – legöntudatosabb pillanataimban sem szívesen felejtem el, de ha már leírom, legyen Ferenciek tere, és az aluljáróban vettem egy doboz szivart. Ez lényeges tartozéka volt utamnak, mert úgy döntöttem, március tizenötödikét tizenhatodikán, egymagam ünnepelem meg, a kellő tisztelettel, az egykori Pilvaxról elnevezett kávéházban, egy löttyintésnyi tejjel elkevert dupla – van még ilyen, hogy dupla? – és egy szivar mellett. (Egészségedre, Petőfi, egészségedre, Jókai!)

A szivar drága volt, és én örültem: ha ünnep, hát legyen ünnep. Egyre jobb hangulatban sétáltam végig a Váci utcán, melyet rendesen nem szerettem, aztán befordultam a megfelelő mellékutcába, és boldogan fedeztem fel a Zálogház táblát, aztán egy Női kalap feliratú üzletet. Kezdtek a dolgok a helyükre kerülni.

A Pilvaxhoz közeledve hallani véltem Petőfi hangját, amint eszeveszetten káromkodik. Azt hittem, azért, mert a pincér valamely kéziratára löttyentette a kávét. De ahogy közelebb értem, és benéztem a kirakatablakon, láttam, hogy egész más zökkentette ki Sándort egyébként is ingatag lelki nyugalmából. A libériás inas éppen egy ötvenöt körüli, kordbársony zakós férfit szolgált ki sörrel, aki úgy ült le a pulthoz, hogy le se vette a – szintén kordbársony – svájcisapkáját. Petőfit tehát leöntötték sörrel. A kedvenc kávéházáról elnevezett kávéházban. Régi barátságunkra való tekintettel úgy döntöttem, hogy mégsem ülök be.

Így aztán kimentem a Korzóra, a Petőfi-szoborhoz, leültem a szegélykőre, és rágyújtottam az ünnepi szivaromra. Fréziaillatú nők vonultak, kecsesen és kívánnivalóan, és vitték magukkal a lányt, akiért evett a fene, és március tizenhatodika volt, pofátlanul tavasz – egészségünkre, Sándor! -, és kiköptem a szivarvéget a díszkövezetre.