Nincs unalmasabb, mint az év végén ötösével kapni a partner cégektől az "ez történt velünk az idén" és "ebben az évben ezt a növekedést köszönhetjük Önöknek" típusú e-maileket. Nem vagyok mazochista, ezért az ilyeneket olvasatlanul szoktam törölni. Szadista sem vagyok, ezért erről az évről nem azzal fogok megemlékezni, hogy elmesélem, mi történt a cégemmel az idén, mert nyilván nem érdekli. Pontosabban: karácsony előtt még jó, hogy nem ez érdekli.

Inkább elmondom, mi volt az, ami nekem ebben az évben vállalkozóként sokat jelentett.

Szerintem egy magunkfajta ember akkor sikeres, ha minél több olyan pillanatot tud átélni, amikor nem kell vállalkozónak lennie. Amikor lehet civil. Híres emberek szokták azt halálosan élvezni, amikor egy távoli országban a kutya nem ismeri fel őket, és a sikeres színész végre lehet a szabadidejében szimplán apuka. És nyugodtan kiléphet az utcára a feleségével, nem kell attól félnie, hogy másnap benne lesz a fényképük a "Küldj egy fotót egy celebről tízezerért" rovatban.

Ezt imádta például Michael Schumacher Amerikában, ahol a Forma-1 a népesség elenyésző hányadát érdekli csak, így amikor gyorshajtáson kapták, és azt kezdte magyarázni, hogy ő Michael Schumacher, a rendőr csak nézett rá, és azt kérdezte: "És? Az ki?"

Szóval ennek az évnek azokra a napjaira emlékezem vissza a legszívesebben, amikor lehettem civil. Amikor megengedhettem magamnak, hogy ne kampányokat elemezzek, árakat csekkoljak, webáruházat optimalizáljak, pénzügyezzek, honlaptolvajokat kergessek, hogy ne azon agyaljak, hogy holnap mi ad el ahelyett, ami tegnap még működött, de mára elavult.

Fontos, hogy soha ne felejtsük el, miért csináljuk ezt az egészet. Az első napoktól fogva mondom: nem a szebb temetésre gyűjtök. Az egész vállalkozósdi akkor ér valamit, ha az output oldalon az jön ki, hogy az életem jobban hasonlít arra, amit akkor élnék, ha nem kellene pénzért dolgoznom. Merthogy pénzt sem önmagáért gyűjtünk, hanem azért, amit meg akarunk venni rajta. A vállalkozásaink pedig hajlamosak beragasztani minket a cég fenntartása és továbbgördítése körüli problémákba. Ami csak azért baj, mert ha ezt nem kontrolláljuk eléggé, akkor előbb-utóbb már nem a céljainkért élünk, hanem a vállalkozásunkért.

Ami gyakorlatilag rabszolga státusz, és csak annyiban különbözik a lakatosinasok sorsától, hogy a mi gondjaink nem érnek véget a munkaidő végével, mert utána is azon agyalunk, hogy holnap hogyan tovább. A lakatosinas meg legalább este szabad ember. Eddigi negyven plusz évnyi tapasztalatom azt mutatja, hogy érdemes piszkosul odafigyelni, hogy miközben gyűjtjük a pénzt arra az életre, amit elképzeltünk magunknak, ne kerüljünk egyre távolabb attól az értékrendtől, ami mentén elképzeltük az életünket akkor, amikor kitaláltuk, hogy mire gyűjtünk.

Tessék, itt egy giccses történet.

Amikor 1998-ban abbahagytam a tanítást, és átnyergeltem a kereskedelembe, még azt gondoltam, hogy egyszer, ha nagyon gazdag leszek, és majd megengedhetem magamnak, hogy ingyen tanítsak, akkor visszamegyek, és – sálálálálá – ingyen fogok tanítani. Évek óta tudom, hogy soha nem fogok visszamenni. Se pénzért, se ingyen. Mert már nem érdekel.

Elveszett útközben. Mármint elveszett ez a vágyam. És a képességem is.

Néha azzal nyugtatom magam, hogy vannak az életnek szakaszai. És egyik életszakaszomban, amikor már nem voltam forradalmár, amikor már nem akartam eszmékért meghalni, de még azt hittem, hogy a világ attól megy előre, hogy minimum eszmeileg én tolom magam előtt, akkor én akartam az lenni, "ki népet ingyen oktat". És abban az időben tanítottam kis pénzért és ingyen is. És ha mindenki adna az életéből 7-8 évet az ilyenre, ahogy én adtam, akkor a világ máris szebb volna.

Ez részben igaz, részben ez egy búcsú valamitől, amit szerettem, és egyszer csak észrevettem, hogy már nem érdekel. Számolni kell ugyanis azzal, hogy dolgokat nem lehet ideiglenesen feladni. Amit egyszer zárójelbe teszünk az életben, azt előbb vagy utóbb törölni fogjuk. Pont. Ennyi.

Amikor ezt – évekkel ezelőtt – megértettem és bevallottam magamnak, eldöntöttem, hogy jobban oda fogok figyelni az úgynevezett álmaimra. Egyrészt arra, hogy jobban átgondoljam az életcéljaimat – kitartanak-e például hosszú távon, vagy pillanatnyi lelkesedésem kivetítései csupán -, másrészt arra, hogy megtanuljam nem félretenni őket.

Katonakoromban etettek velünk lejárt konzerveket. Nem raktározok romlandó és lejárt életcélokat, mert emberi fogyasztásra alkalmatlanok.

Ez itt mégsem egy megkeseredett ember lírai önvallomása. Épp ellenkezőleg. Hiszem, hogy azért kell szigorúbban átgondolni a céljainkat, mert ha nem tesszük, akkor nem a magunk életét éljük, hanem valami elképzelt emberét, akinek nem szívesen lennénk a bőrében, de vágyunk arra az elfogadásra, amit ő kap példás életéért. Nem kell minden fellelkesedést felírni a to do listára. Az élet rövid: értelmes célokat kell választani, és ha valamelyiket félre lehet tenni pár évre, akkor arról be kell látni, hogy nem életcél volt, hanem csak valami, amiben szívesen nézegettük magunkat, mert olyan jól állt. Vagy azt hittük, jól áll.

Számtalanszor néztem be magamnak olyan célokat, amikről később be kellett látnom, hogy egyetlen dolgot szerettem bennük: azt, hogy biztos nagyon szeretnének érte az emberek. Ma már egyre kevésbé érdekel, hogy miért szeretnének az emberek. Mármint az emberek általában. Sokkal jobban érdekelnek a minél közvetlenebb környezetemben élők.

Az idei év egyik legjobb döntése az volt, hogy mertem három egymást követő hétre kiszállni mindenből, és úgy mentünk nyaralni a családdal. Ezt már tavaly is kipróbáltuk, és nagyon megszerettük. Idő ugyanis, amíg az ember fejben is kiszáll. Három hét alatt már tényleg vissza lehet változni emberré. A másik legjobb döntés az volt, hogy – talán már mondtam, hogy imádok biciklizni, méghozzá nagyokat bringázni – időnként el mertem menni egy-egy napra, ne szépítsük, szimplán csavarogni. Egyrészt remekül éreztem magam, másrészt sokat segített utána a munkámban is, hogy egy kicsit töredezettségmentesítettem az agysejtjeimet.

Nagyon jót tett, és mindenkit arra szeretnék biztatni, hogy merjen néha kiszállni. Tizenhatodik éve vagyok ebben a szakmában, ennyi idő alatt bőven összegyűlt annyi szemét a fejemben, amit időnként ki kell pakolni belőle. Megzakkannék, ha néha nem tenném meg. És tudom, hogy mindenki hasonlóan él. Ráadásul a kreatív munkának – márpedig ma minden hatékony értékesítéshez kreatív munka kell – kifejezetten használ, ha az ember néha kiszáll. Aki látott már képet Google irodaházak belsejéről, az érti, miről beszélek.

Én úgy gondolom, hogy mindenki vállalkozó. Az is, aki klasszikus értelemben munkavállaló, mert az ő terméke a munkája, a vállalkozása ezt értékesíti. A favágó is megáll néha rágyújtani, és nem csak azért, mert addig pihen a keze. Hanem azért, mert amíg a füstöt fújja, nem a favágásra gondol, hanem valami másra. Vagy egyszerűen csak azt csinálja, amit mindig is szeretett volna: semmit.

Az idei évben tehát nagyon lehetett szeretni azt, amikor lehettem civil. És ha adhatnék egy tanácsot, akkor azt mondanám, hogy ezt csinálja minél többször. Ezekben a napokban vagyunk azok, amiért ezt az egészet elkezdtük annak idején.

És most finom átkötésképpen jöhetne egy kis Koelhó, meg egy kis Stílenáht, hogy a végén leírhassam, hogy de hiszen pont erre lesz jó a karácsonyi ünnepkör is, hogy végre kiszakadjon a mindennapokból… És tulajdonképpen valami ilyesmit is akartam mondani, igen, csak nem akarom elgiccsezni.

A Gergely-naptár az idén olyan kegyes az emberiséghez, hogy a túlnyomó többség majd egy teljes hetet lehet otthon. Dobjon el mindent, és még arra se figyeljen, hogy egy szaloncukor meg egy mákos beigli az hány kalória. Mert nem mindegy?

Élvezze! Life is what happens to you while you're busy making other plans.

Boldog karácsonyt!