Szeretem a vállalkozásomat. Büszke vagyok rá, és – noha megtanultam, hogy ez súlyos hiba -, mégis erős érzelmi szálakkal kötődöm hozzá. Pedig ezt tényleg nem szabad. Súlyos teher tud lenni egy ilyen érzelmi kötődés, amikor az ember kap egy jól hangzó ajánlatot. Egy ellenállhatatlannak tűnő összeget, amiért ki lehetne szállni, és örökre elfelejteni, hogy voltunk itt is.

Néha meg azt érzem, hogy a legszívesebben falhoz vágnám az egészet, mert a cégem egy olyan tulajdonom, ami súlyosabban birtokol vissza, mint bármi más. Végig sem merem gondolni, mennyi mindent dobtam félre érte az életem elmúlt 12 évében. Azaz éppen, hogy végig kell ezt néha gondolni, mert egyáltalán nem mindegy, mit és milyen határig dob el az ember valamiért.

Már rég rájöttem, hogy minden tulajdonunk azzal áll bosszút rajtunk, hogy megpróbál legalább annyit elvenni belőlünk, mint amennyit mi elvettünk e dolgok megszerzése által a világból. Ez a gondolat néha elborzaszt. Néha pedig megkönnyebbülök tőle.

Amikor 16 évesen hosszútávfutásra adtam a fejem, és naponta jártam a Margitszigetre, bármit megadtam volna – és mindent meg is tettem – azért, hogy egy fél perccel jobb kört fussak, mint az előző napon.

Az első Adidas cipőmért egy hónapot dolgoztam a nyári szünetben – és meg is érte. Pontosítsunk: egyhavi kemény munkával szerzett fizetésemért jugoszláv Adidas cipőt lehetett csak kapni, de az is csodákra volt képes. A sportboltból egyenesen a szigetre mentem futni. Akkor tapasztaltam meg először, hogy a márkák mögött igazi teljesítmény is van. Perceket javult a szigetköröm, és aznap nem éreztem fáradtságot. Ennek nyilván voltak pszichés okai is, de a legtöbbet az segített, hogy végre egy igazi emberi lábra és direkt erre a sportra tervezett futócipőben edzhettem.

Az első Adidas cipőm megvásárlása óta értékelem a jól megcsinált tárgyakat, és azóta tudom, hogy a márka nem csak a név és az ár, amit e névért el mernek kérni. Minden márka annyit ér, amennyi teljesítmény van mögötte. Vagy inkább benne. Pontosabban: annyit, amennyivel jobbá teszi azt, aki használni fogja. Ezért nem mindegy, mit árulunk, és ez nem csak pénzkérdés.

Az új cipőmmel egy jó darabig sikerült megtartani a fejlődés ívét: mindig tudtam javulni. Aztán eljött a nap, amikor úgy éreztem, remek formában vagyok, kimentem a szigetre, futottam, de nem ment jól. Aztán legközelebb sem. Kétségbeestem.

Leültem beszélgetni egy akkor már egyetemista barátommal, aki már a MAFC-nál versenyzett – úgy emlékszem, talán neki már fizettek is érte! – és mindent tudott a futásról. Soha nem felejtem el, amit akkor tanultam tőle. "Nem attól leszel jobb, hogy mindig javul a köridőd. Lesz, amikor csapnivaló időket futsz. Jó futó nem akkor leszel, ha gyorsabban futod a tízezret, mint tegnap, hanem akkor, ha mindig képben vagy, hogy most épp jó kört futsz vagy rosszat. És ha tudod, hogy min kell változtatnod ahhoz, hogy gyorsulj. Nem baj, ha most épp nem tudod megcsinálni, de tudd, hogy mit kell hozzá változtatnod, és tanuld meg, hogy kell csinálni. Aztán csináld."

A határokról ezt mondta:

"Ha egyszer le tudtál futni 21 kilométert, akkor biztos lehetsz benne, hogy végig tudod futni a maratont. Egyszerűen azért, mert amit egyszer már megcsináltál, annak a kétszerese mindig benned van."

És még egy gondolat, szintén tőle:

"Amikor végképp úgy érzed, hogy nem megy, merj szünetet tartani. Pihend ki magad, és még csak ne is gondolj arra, hogy futni kellene. Amikor visszajössz, újból menni fog."

Már rég nem lennék vállalkozó, ha annak idején ezeket meg nem tanultam volna.

Kösz, Laci!