Amikor gyerekkorom nagy klasszikus filmjeit újranéztem, hol a nosztalgiával vegyes boldogság, hol a csalódottság érzése járt át meg át. A négy páncélos és a kutya konkrétan csalódás volt. Pedig azért éltem-haltam. Az Egy óra múlva itt vagyok szintén. A Borsban olyan erős a színészgárda, hogy azt nem lehet nem szeretni. És A tavasz tizenhét pillanata örökre ott maradt a csúcson. Az Onedin család mellett. Ezekben nem tudtam csalódni. Ezek tényleg jók.

Valahányszor rég nem látott filmet, könyvet készülök újra becserkészni, elfog az izgalommal vegyes félelem: hátha ez nem is ugyanaz, mint aminek megszerettem, és épp most teszek tönkre egy szép emléket.

Úgy alakult, hogy 20 éve jártam először Párizsban és azóta sem. Amit a város akkor jelentett nekem, az elmesélhetetlen. Épp ezért rettenetesen féltem, hogy amikor most visszamegyek, Párizst majd nem találom. És Párizst elveszíteni jobban fájt volna, mint A négy páncélos és a kutyát.

A város egyébként tényleg más lett. De nem úgy.

A Párizs miatt érzett izgalom annyira eluralkodott rajtam, hogy már a repülőn nem bírtam magammal. A feleségem szerint eleve nem kellett volna hangosan megjegyeznem a beszálláskor, hogy "nézd már, a pilóta újságot olvas!" Pedig csakugyan így volt. Csak a feleségem szerint vannak érzékenyebb utasok, akiket ez nyugtalanítana. Nem értem, miért kellene aggódni amiatt, hogy a kapitány híreket böngész. Engem az nyugtalanítana, ha a repülési alapismeretek könyvet látnám a kezében.

Köztudomású, hogy velem elég dráma repülőn utazni. Életem egyik zsákutcáját azzal jártam be, hogy repülőgép-műszerésznek tanultam, ezért vannak szokásaim, amelyeket az utastársaim – történetesen a családom tagjai, meg a velem egy széksorban ülők – nem mindig néznek osztatlan lelkesedéssel.

Például mindig megszámolom, hogy a két legközelebbi vészkijárat hány széksorral előttünk és mögöttünk van. Lehet ezen röhögni, de tudom, amit tudok. Van az a fekete füst, amiben ez a tudás sokat ér. És én – kísérletező alkat lévén – már próbáltam és láttam, hogyan ég az alumínium-magnézium ötvözet, amiből a repülőt építik. A zsírpapír a kanyarban sincs hozzá képest. Szóval minden majré nélkül, egyszerűen úgy, mint biciklizés előtt a keréknyomást, csekkolni szoktam, hogy konkrétan hány széksornyit kell kitapogatni adott esetben a vészkijáratig.

Nem is ez volt bennem a legidegesítőbb – állítólag. Inkább az, amikor egy hideg-meleg levegőréteg határon átrepülve három nyelven bemondták, hogy a gép turbulens zónán halad át, ezért kérik, hogy mindenki üljön vissza a helyére, és kösse be magát. Ekkor ugyanis a törzs kissé meg-megrázkódik néha, a gép különböző magasságokban repül, a szárnyak pedig úgy tapsikolnak, mint a jázminok a József Attila versben. És nekem épp ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy milyen érdekes szociológiai kísérlet lenne épp most eldurrantani azt a stanyiclit, amit minden székhez odakészítettek. Könyvet lehetett volna írni a reakciókból. Egy igazi bestsellert. Lehet, hogy a fedélzeten nem aratott volna osztatlan sikert, de a szakma imádta volna.

A feleségem persze igyekezett meggyőzni arról, hogy ez rossz ötlet, és különben is, szerinte az utasok 100%-a kapott volna frászt. Ami súlyos tárgyi tévedés, mert én speciel jól szórakoztam volna, de mivel a személyzet hozzáállásában nem voltam biztos, eltettem az ötletet későbbre.

Párizsba esőben érkeztünk meg. Olyan volt, mint egy Truffaut-film, szóval lehetett szeretni. Eltévedtünk az Operánál, és a húgyszagú metróaluljáróban szaxofon hangja szólt. Élőben fújta egy fekete zenész. Párizs azonnal megvolt. És ez jó.

Négynapos ünnep idején Párizsba érkezni azt jelenti, hogy múzeumba menni gyakorlatilag lehetetlen. Ilyenkor akkora a tömeg, hogy az amúgy is több órás sorok a három-négyszeresükre duzzadnak. De mi most nem is azért jöttünk, hogy úgy viselkedjünk, mint a turisták, hanem azért, hogy úgy töltsünk el pár napot Párizsban, mint a bennszülöttek. When you are in Rome do as the Romans do.

És akkor itt jönnek azok a finomságok, amelyek miatt egy üzleti blogban a privát utazásomról írok. Mert, ugye, nincs olyan pontja a világnak, ahol ne vennék észre valami jópofa üzleti ötletet. Ez nem az én érdemem, hanem a világé, amely kellőképp színes, meg a családomé, akik ezt elviselik tőlem.

Íme az első.

Szállást direkt a belvárosban foglaltunk, hogy gyalog is minden közel legyen. Párizsban sétálni kell, ezért építették. És ha már a belváros, akkor legyen közel a torony. Sőt, lehessen látni a tornyot a szobából.

A szálloda a főútról nyíló roppant hangulatos mellékutcában volt. Amikor megérkeztünk, önelégült mosollyal nyugtáztuk is, hogy ez a választás bizony 10 pontot ért. Az Eiffel torony tőlünk gyalog 5 percre, a kilátás miatt pedig már előre dörzsöltük a kezünket. Hiszen jelentős napi felárat fizettünk érte, és csak az őrült szerencsénknek köszönhettük, hogy ez a szoba még szabad volt. 

Íme a kilátás az ablakunkból, 10 pontos, igaz?

Ööö… ha őszinte akarok lenni, akkor illik a teljes panorámát megmutatnom:

A nagyobb látószög persze csökkenti a pontértéket, de a marketing szöveg jó volt, amikor a nem jelentéktelen "tower view" felárat becsempészték az ajánlatba. Nem baj, nevettünk, és nyugtáztuk, hogy a terméket a csomagolás adja el. És bennünket ezzel speciel átb…

Ekkora költői túlzást csak abban a városban bocsát meg az ember, amely a francia impresszionista költészet hazájának az ő szíve. A felár nélküli szoba ablaka egyébként arra a kellemes kis utcácskára nézett volna, amely telis-tele volt jópofa üzletekkel. Például ez a kedves kis virágbolt is itt volt. Kifejezetten jól pozicionált bolt: itt semmi mást nem lehet kapni, csak rózsát. Kicsit, közepeset, nagyot, mindenfélét.

De szigorúan csak rózsát. A neve pedig – nem beszélek franciául – valami ilyesmi, hogy "A rózsa neve" vagy "Egy rózsa nevében". Elég könnyű megjegyezni, nem?

Párizs tele volt ilyen üzletekkel. Itt még tudják, hogy az ínyenceket kell kiszolgálni. És van merszük hozzá.

A franciák sok mindenhez értenek. Ismerik a hiány fogalmát, és tudják, hogyan lehet ebből is üzletet csinálni. Egyszer egy olasz asztalos inas ellopta a Louvre-ból a Mona Lisát. 2 évig nem találták meg. Ez alatt a 2 év alatt a Mona Lisa hűlt helyét kétszer annyian nézték meg, mint előtte bármelyik két legforgalmasabb évben a festményt magát. El tudták adni. Internet és webshopok nélkül. Teljesen offline.

Itt szeretném elmondani, hogy aki a Bélyegző Expressznél vásárol, annak minden szerdán 14 és 16 óra között díjmentesen mutatjuk meg az irodában Leonardo da Vinci hűlt helyét. Némi felárért ugyanezt pénteken is megismételjük. (Szombat, vasárnap szünnap.)

Az első napi sétához már csak egyetlen történet.

Párizsban láttam először olyat, hogy egy esős szombat délután a város egy jelentős utcájában – ez a Champs Élysées – három autószalon előtt is hosszú sorok kígyóztak. Az egyik egy Toyota, a másik egy Peugeot, a harmadik egy Renault kereskedés volt. Mivel sem Budapesten, sem más hazai városban nem láttam még ilyet, gondoltam, megnézem már, hogyan tudnak olyat csinálni, amit az itthoni szalonok előtt még soha nem láttam.

Amikor megtudtam, hogy a sorban állók nagy része még fizetni is fog azért, hogy bemenjen, éreztem, hogy vannak még távlatok a honi autókereskedések előtt. És persze lehetnék olyan görény, hogy az információt megtartom magamnak, de nem lettem, mert Szegeden… De ez egy másik történet.

Szóval miért is megy egy francia rendes szombati sétája közben egy Renault autószalonba? Először is azért, mert most megnézheti a Renault full elektromos kisautóját, a Renault Zoét – ezt még ingyen. Csak itt és csak most. És ha elég elszánt, adhat le rá előrendelést is. Egy kicsit várnia kell rá, míg elkészül, és nem is két fillér, de cserébe azzal a nyugodt érzéssel hajthatja álomra a fejét, hogy hamarosan akkorára megy össze az ökológiai lábnyoma, mint egy babacipő.

Na de miért fizetnek azok, akik nem rendelnek villanyautót?

Nos, a Renault a nagy eseményt azzal turbózta fel, hogy a szalon emeletén berendezett egy hangulatos kis bárt, ahová bárki beülhetett, aki megnézte az új kocsit és a cég egy-két koncepció autóját a földszinten. A kávékülönlegességek, italok és szendvicsek egy Renault-dizájnos étlapra kerültek, és különösebben nem finomkodtak, amikor beárazták ezeket az ínyencségeket. Miért is kellett volna, amikor így is hosszú sorok kígyóztak?

Tanulság: lehet autókat árulni, egymás alá ígérve, akciózva, és lehet különlegességet adni, meg azt a jó érzést, hogy a jegesmedvék talán mégis túlélik – mindezt zenés felárral.

Mindenki töri már a fejét, hogy a saját iparágában hogyan lehet ilyen csodát csinálni? Mert én igen.

Hamarosan mesélek a sárgászöld fülhallgatóról, a kengururácsról, a vállban szűk liftről, és arról, hogy Párizs nincs is olyan messze Sztálingrádtól.

Aki szeretné a folytatást, bátran lájkoljon, pluszegyezzen, osszon, kommenteljen!